A báb
Naras 2007.08.03. 10:06
Ezt ihlette a Rómeó és Júlia musicalváltozata
A báb
Bementem a szobámba. Szédültem, kavargott a fejem. Ledőltem az ágyamra. Elegem volt az egész gyűlölködésből meg az apám emlékéből! A hideg rázott tőlük! Fáztam, ezért magamra húztam a takarómat. Behunytam a szemem, hogy megnyugodjak és lehűtsem háborgó gondolataimat.
- Tybalt! Nem játszhatsz Júliával, már túl idős vagy hozzá!
- Tybalt! Kezdődik a vívóórád!
- Tybalt! Ne udvariaskodj a lányokkal!
És még: „Tybalt, csináld ezt”, „Tybalt, ne csináld azt”. Pedig mennyire szerettem volna Júliával játszani az udvaron! A családom szeretett úgy kezelni, mint egy felnőttet, ám ezt kissé túlzásba vitték, megfosztva ezzel a gyerekkoromtól. Úgy éreztem magam, mint azok a bábok, amelyeket a városba érkező mutatványosok hoznak magukkal, hogy szórakoztassák a népet. Engem apám nem engedett el komédiásokat nézni. Csak Júlia beszámolóiból értesültem róluk. Kellemes látványt nyújtott, ahogy csillogó szemekkel, kipirult arccal mesélte, hogy mit műveltek a mutatványosok a piactéren.
Egyszer láttam egy olyan bábot. Már idősebb koromban. Madzagokon lógott a keze, a lába és a feje. A madzagok pedig két, keresztben egymásra fektetett fadarabhoz voltak kötve. Csak egy pillanatra láttam azt a bábot, mégis tisztán él az emlékezetemben. Szinte látom magam előtt…
Érdekes volt az a báb. Nagyon hasonlított valakire, akit ismertem. Amikor felemelte a fejét, rájöttem, kire hasonlít: RÁM! Én vagyok az! Eggyé váltam vele. És a nagynéném mozgatott. Oda húzta a kezemet, és oda rakta a lábamat, ahová én nem akartam. De ez ellen nem tehettem semmit.
Ekkor azonban felvillant egy kép a fejemben.
- Tybalt – mondta egyszer apám, még kölyökkoromban -, amit most mondok, azt soha ne felejtsd el.
- Jó – mondtam, és felnéztem rá. Nagyon magas volt akkor, szinte a plafonig ért.
- Nem szabad feladnod. Semmi esetre sem. Mindig győznöd kell, Tybalt, érted?
- Igen, értem.
Pedig egyáltalán nem értettem! Akkor még nem. Most azonban rájöttem a lényegre. „Ne add fel! Mindig győznöd kell!” Apám szavai kavarogtak a fejemben.
Hatalmas erőfeszítéssel megmozdítottam a madzagon lógó kezemet, és kihúztam a kardomat a hüvelyéből, amely a derekamon függött. Magasba lendítettem a fegyvert, és elvágtam vele a madzagokat. Hirtelen zuhanni kezdtem.
- TYBALT! – ordított fel a nagynéném. Majd felzokogott.
Nem nyitottam ki a szemem a földet érés után. Fáztam, és meztelennek éreztem magam a kötelek nélkül. Pedig volt rajtam ruha. A lelkem érezte így magát, mert megszokta a madzagokat. Terhesnek érzetem a hirtelen jött szabadságot; azt, hogy most már nekem kell meghoznom a nagy döntéseket. Összehúztam magam, remegni kezdtem, és hirtelen eleredtek a könnyeim. Sírtam. Én, Tybalt, aki kölyökkorában egyetlen egy könnyet sem ejtett, mert megtiltották. Újra báb akartam lenni.
A lelkem mélyén azonban éreztem: jól tettem, amit tettem.
Tovább sírtam, és egyszer csak egy kezet éreztem a vállamon. Bár nem láttam, de tudtam, hogy az a Júlia keze. Júliáról eszembe jutott a kedvese, Rómeó, akiről épp ezért nem tudtam eldönteni, gyűlölöm-e vagy sem. Valami motoszkált bennem Rómeóval kapcsolatban.
Kinyitottam a szemem. Júlia nem volt sehol, csak a képzeletem játszott velem. De ez a kis játék segített, hogy tisztán lássak.
Tudtam, mit kell tennem, és most magam döntöttem el, hogy ezt fogom tenni.
Lerúgtam magamról a takarót, fogtam a tőrömet, és kimentem a szobámból. Szó nélkül léptem ki az utcára, nem tudtam, hova megyek, sem hogy visszajövök-e.
Csak egy dolgot tudtam: Meg kell találnom Rómeót.
|