Viszontlátás

Még akkor is Elizabeth Swann járt a fejében, amikor kiment a Port Royal-i piacra. Igaz, Will Turner gondolatai azóta forognak Elizabeth Swann körül, mióta nyolc évvel ezelőtt kimentették őt a tengerből. Ha Elizabeth nem lett volna, ő már az óceán fenekén feküdne. Együtt nőtt fel a lánnyal, és nem olyan régen megkérte a kezét. Miután Jack Sparrow segítségével kiszabadította őt Barbossa kapitány és legénysége karmaiból, és miután megtörték a Fekete Gyöngy kalózait sújtó átkot.

Az eljegyzés napjától kezdve Will első gondolata Elizabeth volt; az utolsó úgyszintén. És ritka esetnek számított, ha a kettő között nem jutott eszébe a lány.

Port Royal piacára is miatta látogatott el, ugyanis vacsorát akart neki készíteni, ahhoz vásárolt hozzávalókat: gyümölcsöket, zöldségeket, halat. Mindeközben arra gondolt, hogy fog ennek Elizabeth örülni. Szinte látta maga előtt a jelenetet: a lány boldogságtól kipirult arccal nézi az asztalon gondosan elrendezett sült halat, zöldséggel körítve, és így kiált:

-                    A szentségit, nézzen már a lába elé!

Willt egy éles női hang zökkentette ki a gondolataiból. A fiú kis híján beleütközött egy vele szembe jövő lányba. Megrázta a fejét, és bocsánatot kért. Ekkor tekintete egy méregzöld szempárral találkozott, melyet majdnem eltakart néhány lángvörös hajtincs. Úgy rémlett, mintha már látta volna valahol ezt a szeplős, napégette arcot.

Az idegen lány is úgy nézett Will barna szemébe, mintha már találkoztak volna. Tetőtől talpig végigmérte a fiút; tekintete sokáig időzött annak kissé lányos arcvonásain, keskeny bajszán és szakállán. A zöld szempár elkerekedett, majd a lány így szólt:

-                    Will? Will Turner? – kérdezte bizonytalanul. – Te vagy az?

A fiú egy pillanatig meglepetten nézett a lányra, aki sötétzöld kabátot, eredetileg fehér színű, a rátapadt kosztól azonban szürke férfiinget, fekete nadrágot, és sötétbarna csizmát viselt. Egyenes szálú, vörös haját a tarkóján fogta össze, kivéve egy gyöngyökkel díszített tincset, amely a válláig ért. Nyakában egy madár formájú sötétzöld kőből készült medál függött. Éppen olyan színe volt, mint a lány szemének. Willnek erről jutott eszébe, honnan ismerős neki az idegen.

-                    Kartács Molly? – kérdezte bizonytalanul.

-                    Na végre – mosolyodott el a lány. – Kezdtem azt hinni, hogy teljesen elfejtettél. Megváltoztál a nyolc év alatt; én is alig ismertelek meg.

-                    Te is – már a fiú is mosolygott. – Kész nő lett belőled.

-                    Ezt vondd vissza, de sürgősen! – vonta össze a szemöldökét a lány.

Megölelték egymást. Kartács Molly szeme az öröm könnyeivel telt meg, de hamar úrrá lett meghatottságán. Álmában sem gondolta volna, hogy újra látja gyermekkori legjobb barátját.

-                    WILL! – hallatszott egy dühös női hang a fiú háta mögött.

A két barát kibontakozott az ölelésből, és a hang irányába fordult. Egy fiatal nő közeledett feléjük, hímzésekkel díszített krémszínű ruhában, dühtől vöröslő arccal. Will a haja tövéig elpirult, amikor meglátta.

-                    E… Elizabeth? – motyogta zavartan.

Ő biztosan a menyasszonya, gondolta Molly, csak azt nem tudta eldönteni, Will arcát a szerelem, vagy a lányos zavar színezte-e ilyen pirosra. Mire a nő odaért hozzájuk, megállapította, hogy valószínűleg mindkettő közrejátszott a dologban.

-                    Jó reggelt, Elizabeth – mondta Will, már valamivel nyugodtabban. Arca is kezdte visszanyerni eredeti színét.

Közelebb lépett a lányhoz, hogy gyengéd csókkal üdvözölje, de ő félrehúzódott.

-                    Ki ez a lány? – kérdezte, hol Willre, hol Mollyra pillantva.

-                    Most akartam bemutatni – mondta Will. – Elizabeth, ez itt Molly Molloy, vagy más néven Kartács Molly, gyerekkori barátom; és Molly, ez itt Elizabeth Swann, a menyasszonyom. – mutatta be egymásnak a két lányt.

Ők komoly arccal méregették egymást. Molly Elizabeth hímzett ruhájáról megállapította: Will úrilányt jegyzett el; Elizabeth pedig majdnem biztos volt abban, hogy Molly kalózkodással foglakozik. Kifejezéstelen arccal fogtak kezet.

-                    Mesélj, mi történt veled az elmúlt nyolc évben? – törte meg Will a hirtelen beállt csendet. – Miért jöttél Port Royalba?

-                    Rengeteg minden, Will – felelt Molly. – Órákig tudnám mesélni. És veled? Hogy alakultak a dolgok az után, hogy elhagytad Angliát?

-                    Az én beszámolóm is eltartana egy darabig – nevette el magát Will, majd hirtelen támadt egy ötlete: - Tudod, mit? Vacsorázz ma velünk, és akkor meghallgatjuk egymás történetét. Mit gondolsz?

-                    Remek ötlet! – kiáltott fel Molly lelkesen. – A meghívást elfogadom és köszönöm. Hány órára legyek ott?

-                    Este hét megfelel? – miután a lány bólintott, Will folytatta. – Keresd a kovácsműhelyt, a mellett lakom.

-                    Kovács vagy? – csodálkozott rá Molly.

Most a fiún volt a bólintás sora.

-                    A mindenit! Ez derék dolog! – a lány elismerően veregette vállon régi barátját, és közben igyekezett figyelmen kívül hagyni Elizabeth szúrós pillantását, melyet a vacsorameghívás óta magán érzett. – Én az elmúlt nyolc évben csak hajót lopni tanultam meg – tette hozzá vigyorogva.

Will mosolyogva csóválta a fejét. Örült a lánynak, habár nem érzett túl sok szimpátiát a kalózok iránt. Kartács Molly az egyetlen közeli barátja volt Angliában, így hozzá másképp viszonyult, pedig róla már kislánykorában tudni lehetett, hogy szülei nyomdokaiba lép majd. Már akkor is nadrágban járt, értett a hajókhoz, és kitűnően beszélte a tengerészzsargont.

-                    Akkor viszlát este – búcsúzott Will.

-                    Hétkor, a kovácsműhelynél – bólogatott Molly. – Ég önnel, Miss. Swann, szervusz, Will!

Azzal hosszú sétára indult; fel akarta fedezni Port Royal szállás-és munkalehetőségeit. Miközben a város utcáit rótta, gyermekkorát idézte fel magában. Egy kalózhajón élt a szüleivel, egy angliai kikötővárosban. Édesanyja a Földközi-tenger leghírhedtebb női kalózkapitánya volt. Mindenki Flor Negra néven ismerte a magas, vékony, fekete hajú temperamentumos andalúz nőt, a tenger és a kalandok szerelmesét. Egyik Atlanti-óceáni útján felvette a legénységébe az ulsteri[1] Daniel Molloyt, egy erős testalkatú, vörös hajú és szakállú kormányost. Aki hamarosan feleségül kérte őt, és nászajándékul megépítette neki a legénység segítségével az Éjkirálynőt; a hajót, amelyen Kartács Molly világra jött, és élte le élete első tizennyolc évét. Igaz, egy évvel a szülei esküvője után, - amikor megszületett – még csak Molly Molloynak hívták. A „Kartács” – becenevet évekkel később kapta a legénység tagjaitól, mert nagyon szerette ezt a szót, és már akkor is sokat káromkodott. Már kislánykorában látszott, hogy édesanyja jellemvonásait örökölte: temperamentumos volt, kalandvágyó és szókimondó. Lángvörös haját, méregzöld szemét és fehér bőrét tekintve viszont édesapjára hasonlított.

Will Turnerrel négyéves korában találkozott először. A fiú véletlenül fellökte őt a piacon. Hamar összebarátkoztak, és attól kezdve minden szabadidejüket együtt töltötték. Eleinte sokat jártak ki a kikötőbe, ahol mindig találkoztak olyan tengerésszel, aki mesélt nekik. Az Éjkirálynő legénységétől rengeteg dalt és regét tanultak, azonban Will édesanyja nem túlzottan örült a barátságuknak. Nem akarta, hogy Willből is kalóz legyen, mint az apjából, Bocskor Bill Turnerből. Molly tudta, ki volt ő; az anyja egyszer mesélt róla. Mrs. Turner sokáig nem engedte a fiának, hogy találkozzon Mollyval, de hosszas rábeszélés után megenyhült. Csak a kikötőtől tiltotta el Willt.

Így a két barát a városban vagy a közeli réten bóklászott. Esténként gyakran bámulták a csillagokat, miközben izgalmasabbnál izgalmasabb kalóztörténeteket találtak ki. Ilyenkor Mollyt nem sok választotta el attól, hogy elmesélje Willnek Bocskor Bill történetét, de titokban kellett tartania, mert nem akarta megbántani legjobb barátját. Pláne, hogy Mrs. Turner is azt állította, a férje becsületes tengerész. Még halálos ágyán sem vallotta be fiának az igazat.

A félárva fiú anyja temetése után nem sokkal Amerikába hajózott, az apja után. Molly alig tudott tőle elszakadni. Gyakran reménykedett abban, hogy Will egy napon majd visszatér Angliába. Sosem felejtette el legjobb barátját.

Mivel a kalózeskü szerint nők és gyerekek nem tartózkodhattak a hajón, Mollynak a későbbiekben nemigen voltak hozzá hasonló korú barátai; a legénység néhány tagjával viszont nagyon jól kijött. Ők tanították meg mindenre, amit egy kalóznak tudnia kell: hogyan bánjon a vitorlával, hogyan kössön bonyolultabbnál bonyolultabb csomókat; tőlük tanult vívni, lőni, kártyázni, kockázni, hajót (és mást) lopni és még rengeteg mindent. Írni és olvasni a szülei tanították meg.

Ahogy teltek az évek, Molly egyre agyafúrtabb kalózzá cseperedett. Az Éjkirálynő fedélzetén, szüleivel együtt járta a tengert. Minden remekül ment, mígnem egy napon felbukkant egy Daniel Krall nevű kalóz, és árulás vádjával megölte Flor Negrát és Daniel Molloyt. Mollynak épp, hogy sikerült elmenekülnie. Maradt volna, de az apja nem engedte harcolni. Azt mondta, nekik már úgyis mindegy. Krall és legénysége elsüllyesztette az Éjkirálynőt.

Kartács Mollynak időbe telt, amíg összeszedte magát ez után a csapás után. Egyszerre vesztette el a szüleit és az otthonát. Anyja legénységéből sokan Krall oldalára álltak; rajtuk kívül négy-öt férfi maradt életben. Ők kitartottak Molly mellett. A lány később megismerkedett egy Arthur Black nevű tengerésszel, akinek volt egy kis hajója, a Poszeidón. Néhányszor együtt vacsoráztak, és egészen megkedvelték egymást. Black talán még belé is szeretett. Egy reggel azonban se Mollyt nem találta, sem a Poszeidónt. A lány az éj leple alatt elhajózott vele.

Ő és hatfős legénysége Amerika felé tartottak, azonban útközben megtámadta őket egy másik kalózhajó. A támadást sikerült visszaverniük, de a későbbi tengeri vihart a megrongálódott Poszeidón már nem bírta átvészelni: elsüllyedt. Mollyt egy kereskedőhajó legénysége mentette ki a tengerből, amikor hajójának kabinajtajába kapaszkodva céltalanul sodródott. Velük érkezett meg Port Royalba. Akkor tudatosult benne, hogy a Poszeidón legénysége valószínűleg az utolsó emberig odaveszett. A kereskedők rajta kívül más hajótöröttet nem találtak a közelben. Aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt. A fedélzeten állt és a tengert bámulta. Így gyászolta a Poszeidónt és a legénységét.

Másnap a kereskedők kikötöttek Port Royalban. Molly itt elbúcsúzott tőlük, s egésznap a kikötőben lődörgött, hátha találkozik valamelyik matrózával, de nem került sor ilyesmire. Elsétált egészen a homokos tengerpartig. Ott minden fájdalmát kiadta magából. Reggel a homokban fekve ébredt, kisírt szemekkel. Akkor elhatározta, hogy keres valami munkát, vagy szerez egy hajót. Bármit, csak ne kelljen a szüleire vagy a legénységére gondolnia. Így hát - amennyire egy hajótöröttől tellett -, rendbe szedte magát, és bement Port Royalba. A piacon pedig találkozott Willel. Régi barátjának viszontlátása enyhítette a lány fájdalmát.

Kíváncsi vagyok, miféle kalandokba keveredett Will, mióta nem láttam, gondolta magában mosolyogva. – Alig várom a vacsorát!

Ekkor már a kikötőben járt, ládák, hordók, tengerészek között. Ahogy ott mászkált, szemet szúrt neki egy fekete színű, háromszög alakú sapka, amely gazdátlanul hevert az egyik hordó tetején. Bár az idő vasfoga már rajta hagyta a nyomát, Molly tetszetős darabnak találta. Körülnézett, hogy nem figyeli-e valaki, de mivel senkit sem látott, fogta a kalapot, és a fejébe csapta azt. Majd mintha mi sem történt volna, továbbsétált.

Az meg se fordult a fejében, hogy valaki mégis figyelte őt. Annak a hordónak a belsejéből, amelyről az imént elvette a sapkát. És ahonnan rögtön Molly távozása után egy férfi mászott ki. Csizmája csaknem a térdéig ért, ebbe tűrte bele fekete nadrágjának szárát. Oldalán kard csüngött. Fehér inget viselt, sötétkék mellénnyel. Napbarnított arcát hosszú, csimbókos fekete haj keretezte, sötét szemei a környéket pásztázták, miközben hosszú ujjaival vékony fekete szakállát simogatta. Tekintete egyszer csak megállapodott az egyre távolodó Kartács Mollyn. Pontosabban a fejfedőjén. Megértette, mi történt az imént, úgyhogy gyors léptekkel a kalaptolvaj nyomába eredt.

Amikor utolérte, megragadta a delikvens vállát, és maga felé fordította őt. A férfit meglepte a látvány. Nem számított rá, hogy kalapján nem egy fiatalember, hanem egy férfiruhába bújt lány lopta el, aki szintén döbbenten pislogott. Nem értette, miért állították meg.

-                    Az az én kalapom! – mondta a férfi, és levette a tolvaj fejéről a sapkát.

-                    A kalap az enyém, én találtam – közölte a lány kimérten.

-                    Kisasszony, maga téved. A kalap az enyém. Én raktam a hordóra, de nem azért, hogy mások ezzel egészítsék ki öltözetüket. – magyarázta a férfi, heves kézmozdulatokkal kísérve mondandóját.

-                    Tényleg? – húzta fel szemöldökét a delikvens. – Én senkit nem láttam a közelben, aki azt állította volna, hogy ez a kalap a magáé.

-                    Én ott voltam. A hordóban.

-                    És azt nekem honnan az ördögből kellett volna tudnom?! – fakadt ki a lány. – Kopogtam volna, be, hogy: „Elnézést, van itt valaki?”

-                    Például! Többek között!

Ekkor léptek zaja ütötte meg a fülüket. Két fegyveres katona közeledett feléjük; csak fekete kalapjuk és szuronyos puskájuk hegye látszott ki a ládák mögül.

-                    Erre jöjjenek! Tolvajt fogtam! – kiáltotta el magát hirtelen a férfi.

A léptek felgyorsultak. Molly dühös-rémülten fordult az idegen felé, ám az már addigra eltűnt. A lány gyorsan bevetette magát a hordók és ládák közé, s menekülés közben a férfit átkozta magában. A két katona nem üldözte őt. Megálltak a hordók előtt, és mivel nem láttak ott senkit, elkezdték egymást szidni, hogy miért szalasztották el a tolvajt.

***

Még akkor is a délelőtti férfi járt Kartács Molly fejében, amikor este hétkor bekopogott a kovácsműhely melletti lakásba. Will Turner sugárzó arccal nyitott ajtót gyermekkori legjobb barátjának, majd jókedvűen vezette őt körbe az apró szobákban, ahol egyszerű, fából készült bútorok alkották a berendezést. A falakon különféle kardok lógtak; mindegyiket Will készítette. Molly elkerekedett szemmel csodálta a fegyvereket.

A legnagyobb helyiség az étkező volt, melynek közepén a szépen megterített asztal csak azért nem roskadozott a finomságoktól, mert masszív fából készült. Az ajtóval szemben egy könyvespolc húzódott végig a fal mellett; ezen könyvek, térképek és egyéb papírtekercsek kaptak helyet. A szobát egy bordó-barna szőttes faliszőnyeg díszítette.

Amikor Molly megérkezett, Will menyasszonya, Elizabeth Swann már az asztalnál ült egy mélyen kivágott, világoszöld ruhában, feltűzött hajjal. A két lány hűvösen üdvözölte egymást, majd Will és Molly is leültek.

-         Maga kalóz, ugye? – kérdezte Elizabeth, miután alaposan megszemlélte Molly ruházatát.

-         Eltalálta, kisasszony – mosolyodott el a lány. – Sőt, anyám és apám is az volt.

Willnek majdnem a torkán akadt egy falat sült hal, amikor ezt meghallotta.

-         Hogyhogy csak volt? – tudakolta meglepetten.

-         Meghaltak – felelt Molly lehajtott fejjel. – Daniel Krall megölte őket.

-         Daniel Krall? Ő meg kicsoda?

-         Ő is kalózkapitány. Nagyon magas, kopasz és falábú. De az benne a legfurcsább, hogy a két szeme nem egyforma színű: az egyik zöld, a másik meg barna. Azt mondta, a szüleim elárultak valami régi szövetséget. Ezért megölte őket, pedig ők sosem árulnának el senkit!

Molly az asztalra csapott. Zöld szeme könnyel telt meg, de uralkodott magán. Nem láthatnak sírni, gondolta.

-         Will – szólt végül. – Mesélj előbb te, én majd csak azután szeretném befejezni. Addigra megnyugszom.

A fiú bólintott, majd Elizabeth kiegészítésével elmesélte a Fekete Gyöngy legendáját, és az ő kalózzá válásának történetét. Elmondta, hogyan találkozott Jack Sparrowwal, miként loptak hajót, és találtak hozzá legénységet; mi történt az Isla de Muertán, amikor kiszabadították Elizabethet.

Molly tátott szájjal hallgatta őket. Elizabeth aztán beszámolt a lakatlan szigeten Jack Sparrow társaságában töltött másfél napjáról és a csontvázlegénység támadásáról a Kelet-Indiai Társaság hajója ellen. Itt Will átvette a szót, hogy elmondja, hogyan oldotta fel vérével a Fekete Gyöngy legénységét sújtó átkot. A történet Will és Elizabeth eljegyzésével, valamint Jack Sparrow szökésével ért véget.

Molly elismerően füttyentett.

-         Ehhez képest az én mesém kutyafüle! – kiáltott fel. – Egyébként emlékszem arra a medálra, amit az apád küldött neked – mondta. – Amikor megkaptad, egyenesen a kikötőbe rohantál, hogy nekem megmutasd. Hihetetlen, hogy az egy elátkozott azték érme volt!

-         Pedig igaz – vigyorgott Will. – És most rajtad a sor, Molly.

A lány felsóhajtott, és belekezdett. Amikor elmesélte, mi történt a szüleivel, majd később a legénységével, kissé elérzékenyült, ugyanakkor hatalmas megkönnyebbülést érzett, hogy valakivel mindezt megoszthatta. Szülei és a már emlegetett tengerészek nagy része kislánykora óta fontos szerepet játszott Molly életében. Néhányukra még Will is emlékezett. Ezeket felelevenítve a két barát nosztalgiázásba kezdett. Annyira belemerültek a gyermekkori kalandok felidézésébe, hogy szinte teljesen megfeledkeztek Elizabethről, aki kezdett kijönni a béketűrésből. Végül Will kapott észbe és váltott témát. Nem sokkal ezután a lány megkérte őt, hogy kísérje haza.

-         Apám aggódni fog – magyarázta. – Tudod, milyen.

-         Tudom – bólintott Will, majd Mollyhoz fordult: - Erről jut eszembe: van már szállásod?

-         Tulajdonképpen most készülök elnyerni egy szobát kockán a fogadóstól – felelt a lány némi gondolkodás után.

-         És mit ajánlana fel cserébe? – kérdezte Elizabeth.

-         A hajómat.

-         De nincs is hajód! – kiáltott fel Will.

-         Az valóban nincs, de olyan ember sincs, aki Kartács Mollyt meg tudná verni kockázásban!

-         Efelől nincs kétségem – hagyta rá a fiú. – De ha gondolod, nálam még van egy üres szoba. Ha elfogadod, akkor nem kell a fogadóssal játszanod.

-         Elfogadom – mondta a lány, némi töprengés után.

Elizabeth ekkor lecsapta poharát az asztalra. Arcát pirosra színezte a düh. Will és Molly felé fordultak.

-         Persze, csak ha Miss. Swannt nem zavarja – tette hozzá a kalózlány.

-         Á, dehogy – legyintett Elizabeth, majd felállt a helyéről.

-         Érezd otthon magad – mondta Will, miközben az ajtó felé tartott, menyasszonyába karolva. – Nemsokára visszajövök.

Azzal távoztak. Molly egy darabig az ablakból figyelte őket. Látta, ahogy Elizabeth heves kézmozdulatok kísértében magyaráz Willnek, aki próbálja őt csitítani.

Féltékeny rám, állapította meg Molly. – Csak azt nem értem, minek. Willen messziről látszik, hogy fülig szerelmes belé. Ha nem a haja tövéig…

Will Turner körülbelül félóráig volt távol. Gondterhelt arccal tért vissza.

-         Féltékeny rám, igaz? – kérdezte Molly.

-         Ne is törődj ezzel – legyintett a fiú. – Szokatlan neki a helyzet, pedig csodálatos lány! Kedves, illedelmes, ugyanakkor képes úgy viselkedni, mint egy igazi kalóz. Ha jobban megismered, biztosan megkedveled majd.

-         Biztosan – ismételte Molly, bár legbelül erősen kételkedett ebben.