Bálozás bonyodalmakkal

Másnap délelőtt Elizabeth szobalánya jelent meg a Turner-házban, egy sötétzöld estélyi ruhával a hóna alatt. Az alacsony, pirospozsgás arcú, főkötős lány bezárkózott Mollyval a lány szobájába, hogy segítsen neki hölgyhöz méltóan felöltözni.

-         A mai nők miért viselnek ilyesmit? – kérdezte a kalózlány, miközben a szolgáló szorosra húzta rajta a ruhához tartozó fűzőt.

-         Hogy karcsúbbnak látsszanak – hangzott a szenvtelen válasz.

-         Szerintem ez önkínzás – vélte Molly, miközben mély lélegzetvételekkel próbált hozzászokni a kényelmetlen ruhadarabhoz.

-         Gondoljon, amit akar, ez most a divat.

Le merném fogadni, hogy aki ezt feltalálta, egyszer sem viselte, gondolta magában a lány, de nem szólt semmit. Tíz perccel később a szobalány elégedett mosollyal nyugtázta, hogy jó munkát végzett. Kartács Molly kalóz mivoltáról már csak a gyöngyös hajtincs árulkodott, s ha azt beledolgozzák a frizurájába, senki nem fog rájönni, mi is ő valójában. Ahogy ott állt a szoba közepén a fodrokkal és hímzésekkel díszített báli ruhában, melynek olyan volt a színe, mint a borostyánlevélé, a lány alig ismert magára. Életében először viselt ilyesmit, épp ezért szokatlan volt számára, hogy lábát nem látja a terebélyes szoknyától (hála az abroncsos kidolgozásnak), dereka karcsúbb, mint valaha, és úgy érezte, a hatalmas, szögletes nyakkivágás igazán lehetne kisebb.

-         A mindenségit! – szólalt meg végül. – Hálás lehetek anyámnak, hogy eddigi életem során megkímélt ettől.

Ekkor kopogtak a szoba ajtaján.

-         Bemehetünk? – hallották Will Turner hangját.

-         Nem! – vágta rá szinte azonnal Molly.

-         Egy pillanat! – szólt ki a szobalány, majd a kalózlányhoz lépett, és kivette annak hajából a fekete szalagot, amely eddig összekötötte a lángvörös tincseket.

Ezután az ajtóhoz szaladt, és sarkig tárta azt.

Will Turner és Jack Sparrow arcára kiült az elképedés a látvány hatására. Nem gondolták volna, hogy egy ruha ennyit képes változtatni egy ember külsején. Ugyanis a lány, aki előttük állt, nem a vadóc, fiús Kartács Molly volt, hanem Molly Molloy, a fiatal, elegáns hölgy.

-         Mi van?! Mit bámultok ennyire? – kérdezte a lány, darabokra törve ezzel az „illedelmes hölgy”-képet.

-         Remekül áll a ruha! – dicsérte Will. – Rád se lehet ismerni.

-         De csak, amíg meg nem szólal – tette hozzá Jack, a bajsza alatt morogva.

-         Én se ismerek magamra – mondta Molly, figyelmen kívül hagyva a kalóz szavait. – És még levegőt sem kapok rendesen.

-         Azt mondják, a szépségért meg kell szenvedni, Miss Molloy – mondta Jack, csak úgy félvállról.

-         Megszenvedni, nem megfulladni – mutatott rá a lány, sokatmondó pillantást vetve Elizabeth szolgálójára.

-         Gyere, vegyük át még egyszer a tánclépéseket – lépett oda Mollyhoz Will.

Az bólintott, majd legjobb barátja kíséretében elindult a kovácsműhely felé. A szobalány ábrándosan felsóhajtott, amikor Will távozott. Egy afféle „Micsoda úriember!”- sóhaj volt ez. Az ajtófélfát támasztó Jack elnevette magát, majd kiment a szobából.

Délután hat órakor mindannyian bálozásra készen ücsörögtek az étkezőben: Elizabeth Swann talpig bordóban, feltűzött hajjal; mellette Will Turner foglalt helyet gesztenyebarna kabátban és térdnadrágban, ujjaival az asztalon dobolva. Velük szemben Kartács Molly ült, sötétzöld ruhában, nyakláncát birizgálva, amely egy zöld kőből kifaragott madarat ábrázolt, és remekül illett jelenlegi öltözetéhez. Vörös haja Elizabethéhez hasonlóan fel volt tűzve. A gyöngyökkel díszített hajtincset a szobalány ügyesen beledolgozta a lány frizurájába; s így már semmi sem utalt arra, ki is Molly valójában.

Jack Sparrow a kalózlány széke mögött járkált fel-alá. Ő nem öltözött ki, és nem is volt szüksége rá. Ugyanis nem táncolni ment a Kelet-Indiai Társaság erődjébe, hanem azért, hogy ellopja onnan a harmadik térképdarabot, annak az aranykorongnak egy részét, amely majd a kincshez vezeti őt.

-         Vegyük át még egyszer a tervet – mondta, majd miután a többiek felé fordultak, belekezdett: – Nemsokára indulunk az erődbe, azzal a kocsival, amelyik itt áll az ajtó előtt. Én besurranok a hátsó ajtón, és megkeresem a kincstárat, ami Miss Swann elmondása szerint a harmadik emeleten van. Járt már ott? – kérdezte a lánytól.

-         Apám egyszer bevitt körülnézni – hangzott a válasz. – Nem emlékszem a pontos helyére, csak azt tudom, hogy kétszárnyú ajtón kell bemenni. Az erődben viszont a legtöbb ajtó kétszárnyú – tette még hozzá Elizabeth.

-         Megoldjuk. Következő lépés: megbeszéltem a kocsissal, hogyha nyitva látja az ablakot a harmadikon, be kell mennie a bálozók közé, és bejelentenie, hogy a szolgák dézsmálják az ennivalót a szomszéd teremben. Maga ekkor mit csinál, Miss Molloy?

-         A fejetlenséget kihasználva – mert egy ilyen bejelentés nyilván ahhoz fog vezetni -, kilopódzom a bálteremből, és felmegyek a kincstárhoz őrködni – hadarta a lány. – Amíg maga…

-         Amíg én ellopom a térképdarabot. Eközben Miss Swann és Will…

-         Mi szóval tartjuk Norringtont, amíg Miss Molloy vissza nem tér – vette át a szót Elizabeth.

-         Azzal, hogy rosszul van, és okvetlenül kísérjük haza – folytatta Will.

-         De haza helyett a kikötőbe megyünk, ahol Gibbs fog várni minket a Gyöngyön, aztán irány Tortuga! – fejezte be Jack vigyorogva – Minden világos?

-         Mi lesz a ruháimmal? – kérdezte Molly. – Mármint az ingemmel, a nadrágommal, meg ilyesmikkel.

-         Ne aggódjon, a kikötőben elrejtettem őket. Nem kell női ruhában utaznia. Egyéb kérdés? Nincs? Ez remek! – mosolyodott el Jack. – Akkor indulhatunk is.

A Kelet-Indiai Társaság Port Royal-i kirendeltsége a városközpontban helyezkedett el. A háromemeletes épületet vastag kőkerítés vette körül. Egy kovácsoltvas kapun lehetett bemenni az udvarra. A kormányzó kocsisa, miután áthajtott a kapun, az erődbe vezető lépcsőnél kitette utasait (Jacket kivéve), majd továbbhajtott, hogy csatlakozzon a többi kocsishoz, akik a hátsó udvarban őrizték járműveiket.

Kartács Molly bámész tekintettel nézett körül az épület márványpadlós halljában; megcsodálta a Kelet-Indiai Társaság komoly arcú tagjairól készült portrékat.

A bálteremben nem volt akkora tömeg, mint ahogy a kalózlány azt elképzelte. A hatalmas, márványpadlós helyiség közepén körülbelül húsz ember táncolt: kék, piros, vagy bordó kabátos, parókás férfiak, feltűzött hajú, terebélyes szoknyát viselő hölgyekkel. A sarokban egy főleg vonósokból álló zenekar játszott egy lendületes, barokk táncdallamot. A táncolóktól távol, a terem másik végében kancsókkal, üvegekkel és poharakkal megrakott asztal állt. Az emberek kisebb-nagyobb csoportokat alkotva beszélgettek; leginkább az italok közelében tárgyalták ki a legújabb pletykákat vagy éppen a Társaság anyagi helyzetét, de a terem bármely pontján fellelhetőek voltak a cseverésző vendégek.

Az ajtótól nem messze Elizabeth édesapja, Swann kormányzó foglalt helyet egy magas háttámlájú, karfás, kárpitozott széken. Mellette egy magas, kék kabátos, fehér parókás férfi állt. Amikor Will és Elizabeth észrevették őket, elindultak feléjük. Molly pedig követte őket.

-         Jó estét, kormányzó úr – mondta Will, miközben meghajlással köszöntötte a középkorú, hosszú, göndör parókát viselő férfit.

-         Jó estét, Mr. Turner – biccentett mosolyogva Mr. Swann, majd Elizabethhez fordult: - Milyen csinos vagy ma, kislányom! – mondta.

A lány félszegen elmosolyodott, majd üdvözölte az apja mellett álló férfit is.

-         Kormányzó úr, Mr. Norrington – szólt megint Will -, hadd mutassam be önöknek az unokatestvéremet, Molly Molloyt. Két napja érkezett; remélem, nem bánják, hogy elkísért bennünket.

-         Nem, egyáltalán nem – felelt a kormányzó még mindig mosolyogva.

Molly – ahogy azt előzőleg a Turner-házban megbeszélték – pukedlivel köszöntötte a kormányzót és Norringtont, majd csatlakozott Willékhez, akik még jó néhány embernek bemutatták őt. Az emberek izgatott sugdolózásba kezdtek, ahogy Will, Elizabeth és Molly elhaladt előttük. A kalózlány ekkor hallotta, hogy azt mondják róla, nem elég könnyed a járása. Mivel nem szerette azokat az embereket, akik nem mondják a szemébe, amit gondolnak róla, bosszantotta ez a sustorgás. Csúfneveket kezdett ragasztani a vendégekre; egyrészt bosszúból, másrészt pedig ezeket jobban megjegyezte, mint az eredeti nevüket. Azonban nem sokáig szórakozhatott ezzel, mert szinte rögtön az után, hogy üdvözölték a jelenlévőket, Will ott termett mellette, és felkérte őt egy táncra. A két régi barát beállt Elizabeth és a kormányzó mellé, a terem közepén.

Amikor a zenekar rázendített, Molly kissé elbizonytalanodott, hiszen a kovácsműhelyben csak zene nélkül tudtak gyakorolni (igaz, Jack próbálta rábeszélni Willt, hogy énekeljen nekik, de nem járt sikerrel). Ennek következtében az első néhány percben többször lépett barátja lábára, mint a márványpadlóra, sőt egy elhibázott forgás közepette majdnem beleütközött egy horgas orrú nőbe, akit ő magában csak „Vasmacskának” hívott (az előbb említett testrésze miatt.)

-         Számolj, akkor nem esel ki a ritmusból – tanácsolta Will, és bátorítóan a lányra kacsintott.

Molly hálás mosolyt küldött felé, aztán figyelmét a zenére irányította. Hamar átvette a ritmust, és mire a zenekar a sarabande végére ért, már magabiztosan mozgott.

Amint a zene elhallgatott, Will az egyik ablakhoz kísérte a kalózlányt, majd elindult Elizabeth felé, hogy felkérje őt a következő táncra. Milyen szerencsés ez az Elizabeth! – gondolta magában Kartács Molly. - Keresve sem találna magának olyan vőlegényt, mint Will. Fülig szerelmes belé. Nem értem ezt a lányt. Miért néz rám mindig úgy, mintha keresztül akarna döfni egy szuronyos puskával?

-         Elnézést, kisasszony, szabad a következő táncra? – hallott egy hangot a közvetlen közelében.

Egy barna parókát viselő, piros kabátos, fehér nadrágos katona szólította meg. Ő és néhány társa is részt vettek a bálon.

-         Úgy is mondhatjuk – hangzott a felelet, s Molly máris a táncolók között találta magát, a fiatalember oldalán. - Csak kevés katona van itt – jegyezte meg útközben. – A többiek?

-         Én a jó magaviseletem miatt jöhettem el – mondta a fiatalember. – Mint a többi társam, akik a teremben tartózkodnak.

-         És akik őrködnek? Ők a rossz magaviseletű katonák? Hadd egye őket a fene, amíg maguk táncolnak, igaz?

A szentségit, azt mondtam, hogy „fene”! – kiáltott fel gondolatban.

-         Ez nem egészen így van, de nem jár messze az igazságtól – felelt a katona, és olybá tűnt, nem zavarta a „fene”-szó.

-         A közepes magaviseletűek ilyenkor mit csinálnak?

-         Ők ma nincsenek szolgálatban – mondta a katona, majd lelkesen a társaival közös kocsmázásokról kezdett mesélni.

Még akkor is dőlt belőle a szó, amikor kivezette Mollyt a táncolók közül. A lány egyre kevésbé élvezte a fiatal katona társaságát. Szerencséjére, odajött hozzájuk egy társa, és vele elment az italos asztalhoz, a lány legnagyobb örömére. Azonban nem maradt sokáig egyedül. Nem telt bele egy perc, és máris akadt társasága. Ezúttal az a magas, kék egyenruhás, fehér parókás, kalapos, savanyú képű férfi lépett mellé, aki érkezésükkor a kormányzó mellett állt.

-         Fél füllel hallottam, milyen érdekes eszmecserét folytatott az imént azzal a katonával – mondta, az „érdekes” - szót erősen hangsúlyozva.

-         Á, Mr. Norrington! – szólt a lány, mintegy üdvözlésképpen. – Akkor nem kell bevezető a kérdésemhez: miért így jutalmazza az embereit? Miért nem hívja bálozni az egész osztagot?

-         Két okból: ha az egész osztagot meghívnám, túl sok férfi vendég lenne. Másrészt pedig, valahogy muszáj őket kordában tartani. Néha már úgy viselkednek, mint a csürhe.

-         Honnan veszi ezt?

-         Túl sokat járnak kocsmába. Higgye el, akik a kapunál őrködnek, eleget szórakoztak már a héten.

-         Maga a parancsnokuk, ugye? – kérdezte Molly.

Norrington bólintott, majd e poszt elnyerésének történetéről beszélt, ugyanazzal a savanyú arckifejezéssel, mint amilyet egész idő alatt vágott. Pedig egy előléptetés dicső dolog. A férfi azt is megemlítette, hogy egy ideig jegyben járt Elizabethtel. Amikor arról számolt be, hogyan fogta el Jack Sparrowt (annak szökéséről persze gondosan hallgatott), Molly félbeszakította:

-         Bocsásson meg, hogy a szavába vágok, de ez azt jelenti, hogy maga gyakran üldöz kalózokat? – kérdezte. – Egyébként Jack Sparrow történetét már ismerem. Will elmesélte – tette még hozzá.

-         Elég gyakran. Nem egyet akasztófára küldtem már.

-         Ó, ez igazán derék dolog, Mr. Norrington – hazudta Molly, miközben magában átkozta a férfit. – És mit tesz, ha egy olyan kalózt fog el, akinek a hajóján kincs is van?

-         A zsákmány ilyen esetekben a Kelet-Indiai Társaság vagyonát gyarapítja, amennyiben pénzről van szó. – Így a jó cél érdekében használjuk fel azt, amit azok a patkányok elherdálnának rumra meg örömlányokra. – mondta a férfi, a „patkány, rum és örömlány”- szavakat olyan hangnemben, mintha egy nyálkás, döglött halat szorongatna a kezében.

Igazán hízelgő véleménye van rólunk, gondolta magában Molly, keserű mosoly kíséretében.

Will és Elizabeth a terem másik végéből figyelték őket; a kancsókkal megrakott hosszú asztal mellett állva, pohárral a kezükben.

-         Jól látom, hogy te legjobb bar… akarom mondani, unokatestvéred Norringtonnal beszélget? – kérdezte a lány.

-         Jól látod – helyeselt a fiú. – Kíváncsi vagyok, mit akarhat tőle – tűnődött. – Meglepő véletlen, hogy épp vele akadt össze.

-         Vagy a legkevésbé sem az.

-         Ezt meg miből gondolod? Norrington biztosan nem jött még rá, hiszen Molly csak négy napja van itt.

-         Én nem Norringtonról beszéltem az előbb, Will – mondta Elizabeth, jelentőségteljes pillantást vetve az éppen feléjük közeledő Kartács Mollyra.

A fiú homlokráncolva meredt a menyasszonyára; nem értette, miért ilyen gyanakvó. Gondolataiból régi barátjának érkezése zökkentette ki.

-         Hogy tetszik a bál? – kérdezte tőle vidáman.

-         Eddig nem rossz, csak nekem túlontúl hivatalos és az emberek túl sokat sustorognak az ember háta mögött – felelt a lány, arcán cinkos mosollyal. – Ja, azt elfelejtettem említeni, hogy a ruhám iszonyatosan szorít – tette még hozzá, majd egy pohárért nyúlt. – Tulajdonképpen azért jöttem ide, mert teljesen kiszáradtam.

-         Örülök, hogy jól érzi magát – mondta Elizabeth színtelen hangon.

-         Miss Swann, ön tényleg jegyben járt azzal a „Savanyúuborka” Norringtonnal? – kérdezte Molly, miután kiürítette a poharát.

-         „Savanyúuborka”? – csodálkozott el a jegyespár, az említett felé pillantva, aki épp egy kék egyenruhás, fehér parókás tiszttel beszélgetett.

-         Egész este egyetlenegyszer sem mosolyodott el – magyarázta a kalózlány -, és folyton olyan arcot vág, mint aki citromot nyelt. Hát nem hasonlít egy fehér parókás, kék kabátos savanyú uborkára?

-         Végül is… nézőpont kérdése – mondta Will vigyorogva, miközben kutya módjára oldalra hajtott fejjel nézett Norrington felé.

A két lány erre elnevette magát. Elizabeth azonban továbbra is úgy érezte, Molly rosszban sántikál. Épp ezért így szólt hozzá:

-         De ha savanyú uborka-szerűnek tartja, akkor miért beszélget vele? – kérdezte.

-         Információért, mi másért? Ha nem jön oda az a fickó, már kiszedtem volna belőle, hol a kincstár – dohogott a lány.

-         Tudjuk, hol van: a harmadik emeleten, egy kétszárnyú ajtó mögött – vetette ellen Elizabeth. – Norrington is ugyanezt fogja mondani. Miért akarja kétszer hallani? Vagy talán nem bízik bennem?

-         Egyáltalán nem erről van szó, Miss Swann; de éppen maga mondta, hogy a harmadik emeleten az összes ajtó kétszárnyú – érvelt Molly. – Na már most, ha én vagyok az őrszem, nem ártana tudnom, hol fogok őrködni.

-         Azt mindenképp tudni fogja. Azt az ajtót keresse, ahonnan furcsa zajok szűrődnek ki.

-         Ebben igazat adok magának, de van egy olyan érzésem, hogy Mr. Sparrownak fogalma sincs arról, melyik ajtót kell keresni.