A harmadik térképdarab

Kartács Molly nem járt messze az igazságtól ezzel a kijelentéssel. Ugyanis amíg ő Norringtonnal csevegett, Jack Sparrow az erőd harmadik emelete felé tartott, egy seprűvel a kezében – takarítónak álcázta magát. Terve eddig zökkenőmentesen működött: a hátsó ajtón jutott be az épületbe, ahol azt mondta a szolgáknak, őt küldték a harmadik emeletre takarítani, majd félvállról azt is megemlítette nekik, hogy a vendégeknek szánt ennivalót nem őrzi senki.

-         Ha esetleg éhesek lennétek – tette hozzá vigyorogva, majd eltűnt a szemük elől.

A szolgák kaptak az alkalmon, és megindultak a konyha felé, Jack pedig iránytűje segítségével akarta megtalálni a hátsó, személyzeti lépcsőt. A kalóz tájolójáról sokan azt hitték, csak egy ócskaság, mivel nem észak felé mutatott. Azonban ez a szerkezet többet tud, mint egy hétköznapi iránytű: a felé a dolog felé mutat, amelyre az ember a legjobban vágyik. Jack Sparrow pedig akkor arra vágyott a legjobban, hogy megtalálja a hátsó lépcsőt. El is indult a megadott irányba, azonban a főlépcső közelében lyukadt ki, melyet két katona őrzött.

Ez nem az!  - kiáltott fel gondolatban Jack, majd ismét kinyitotta iránytűjét. – Hátsó lépcső, hátsó lépcső, hátsó lépcső…

A piros nyíl változatlanul a főlépcsőre mutatott. A férfi dühösen fújt egyet, majd behunyta a szemét. Akkor játsszunk mást! Főlépcső, főlépcső, főlépcső…

A nyíl kétszer körbefordult, hogy aztán megálljon az előbbi irányban.

-         Nincs hátsó lépcső?! – kiáltott fel Jack felháborodottan.

-         Nincs – felelt az egyik őr; egy nagyon magas, szőke fiatalember. – Ki kérdezi?

-         És miért? – kérdezte a másik, aki megszólalásig hasonlított volna társára, ha nem lett volna barna haja.

-         A harmadik emeletre küldtek takarítani – felelt Jack, az egyik oszlop mögül, miközben leoldotta derekáról a hosszú, csíkos kendőjét, majd körbetekerte vele az arcát.

Amikor kilépett az oszlop mögül, csak a két szeme és a szája látszott ki a csíkos vászon alól. A katonák csodálkozva néztek rá.

-         Ne haragudjanak, uraim – szabadkozott -, de néhány hete csúnyán összeégett az arcom, és most nem vagyok valami szép látvány. Ezért is kerestem a hátsó lépcsőt. Nem akartam összetalálkozni a vendégekkel.

A két őr mondta neki, hogy ne aggódjon, nem fog vendégekkel találkozni, menjen nyugodtan takarítani. Amikor ismét a hallt kezdték el figyelni, Jack meggyorsította a lépteit, és meg sem állt a harmadik emeletig, ahol végre levehette arcáról a kendőt, és visszaköthette azt a derekára. Körülnézett a homályos folyosón, ahol jelenleg minden fény a kanyarnál található ablakon keresztül szűrődött be, megvilágítva a sötét színű, mintás szőnyeget és a falakat csak szemmagasságig borító barna fa lambériákat. A falakon portrék lógtak, és a kétszárnyú ajtók hosszú sorát néha egy-egy benyíló szakította meg, melyekben angol uralkodók mellszobrait helyezték el. Jack beletörődő sóhaj kíséretében elővette a tájolóját.

A bálteremben időközben Kartács Molly visszatért Norringtonhoz; Elizabeth és Will pedig azon elfoglaltságukhoz, hogy őket figyeljék. A kormányzó lánya meg volt győződve arról, hogy a kalózlány a saját szakállára cselekszik, és amint megszerezte a térképdarabot, faképnél hagyja őket. Will Jackről feltételezte ugyanezt. Molly fejében mindkét lehetőség megfordult, s ez vitte rá arra, hogy egész este egy savanyú uborkára emlékeztető, kalózvadász parancsnokkal bájcsevegjen.

-         Ott tartottunk az imént, hogy a kalózoktól zsákmányolt pénz a Kelet-Indiai Társaság vagyonát gyarapítja – kanyarodott vissza a lány előző témájukhoz, miközben Norrington a táncolók közé vezette őt.

A férfi már szóra nyitotta a száját, hogy hozzáfűzzön ehhez valamit, ám ekkor szemet szúrt neki, hogy partnernője valamit nem jól csinál.

-         Kisasszony! Nekem kell balra forogni, nem magának – súgta a lány fülébe rosszallóan.

Molly elvörösödött, majd a szájára szorította szabad kezét, ugyanis majdnem elkáromkodta magát. A körülöttük táncolók felvont szemöldökkel nézték őket. A kalózlány elmagyarázta nekik, hogy csak elrontotta a tánclépést, nem történt semmi különös, aztán Norringtontól is elnézést kért, aki még mindig szúrós tekintettel méregette őt.

-         Tudja, Mr. Norrington, sosem szoktam elrontani a tánclépéseket – magyarázta, még mindig vörös arccal. – És ma új társaságban vagyok, ezért nagyon odafigyeltem, de mégis…

-         Máskor azért figyeljen jobban – mondta a férfi, újra felöltve érzelemnélküli arckifejezését.

-         Mondja, Mr. Norrington, mihez kezdenek a drágakövekből készült tárgyakkal, ékszerekkel meg hasonlókkal? – kérdezte a lány kicsivel később. – Elvégre kincs alatt nem csak pénzt értünk.

-         Nos, az ékszerek és dísztárgyak nagy részét itt tároljuk, ebben az épületben – magyarázta a parancsnok tárgyilagosan. – Van egy vitrines szobánk erre a célra, a harmadik emeleten.

-         Ó, igazán? És az a terem látogatható? – kérdezte a lány felcsillanó szemekkel.

Nyomon vagyok! – gondolta, miközben úgy érezte magát, mint egy ugrásra kész ragadozó.

-         Ha szeretné, jöjjön el holnap délelőtt, és akkor megmutatom magának – felelte Norrington.

-         Tudja, ezzel az a probléma, hogy én holnap reggel hazautazom – csóválta a fejét Molly csalódottan. – Pedig mennyire érdekelnek az ilyesmik!

-         Holnap már utazik is haza? Akarja, hogy most megmutassam a termet? – vetette fel a férfi.

Még szép, hogy akarom! Mit gondol, miért pazarolom az időmet egy magafajta savanyú uborkára?! – kiáltotta Molly gondolatban, de végül ezt mondta:

-         Igen. De csak, ha ez nem udvariatlan dolog.

A férfi a fejét rázta.

-         Elmegyek egy lámpásért meg a kulcsokért – mondta. – Aztán indulhatunk.

-         Ó, Mr. Norrington, nem tudom szavakkal kifejezni, mennyire hálás vagyok! – lelkendezett a kalózlány, s ezúttal nem kellett rájátszania.

Amikor Norrington kisétált a bálteremből, Will odalépett régi barátjához. A lány biztosította róla, hogy a legjobb úton halad célja felé. Megkérte a fiút, hogyha a kocsis hozza a hírt az ételt dézsmáló szolgákról – azaz Jack megtalálta a kincstárat -, távolítsa el Norringtont a harmadik emeletről. Will megígérte, hogy úgy tesz majd, ha eljön az idő.

Jack Sparrow a harmadik emeleten megtalálta a megfelelő kétszárnyú ajtót; ott volt a kanyaron túl, Erzsébet királynő szobra mellett. A kalóz ekkor az udvarra néző ablakhoz lépett, és sarkig tárta azt. Ez volt a jel, amire a kormányzó kocsisának értesítenie kellett a vendégeket, hogy a szolgák lopják az ételt. Jack kinézett az udvarra, de nem látott ott senkit. Így hát áttért a következő lépésre: az ajtó kinyitására. Már épp lehajolt, hogy szemügyre vegye a zárat, amikor léptek zaja és beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülét. A szobor mögé rejtőzött; onnan fülelt.

-         Ki hagyta nyitva az ablakot? – kérdezte egy férfihang.

Norrington – állapította meg Jack gondolatban. – Az ördögbe is, mit keres ez itt ilyenkor?!

-         Megyek, becsukom – mondta a parancsnok, és az ablak felé indult. – Huzat van.

-         Ne! – ellenkezett egy mély tónusú, női hang. – Hadd járjon egy kicsit a levegő!

Jack Sparrow a szobor mögött olyan hangot hallatott, mintha a torkán akadt volna valami. Kartács Molly?! – kiáltott fel gondolatban. – Hogyhogy… te áruló! – ekkor még az is megfordult a fejében, hogy kiugrik a szobor mögül, és kardélre hányja mindkettőjüket, de végül úgy döntött, türelmes marad. Egyelőre.

Norrington a lány minden ellenkezése ellenére becsukta az ablakot, ugyanis úgy vélte, a csuklásra emlékeztető hangról a huzat tehet. Ezután elővette kabátzsebéből a kincstárat nyitó kulcsot, és háromszor elfordította a hatalmas kétszárnyú ajtóban. Szerencsére, nem vette észre a szobor mögött rejtőzködő Jacket.

A kincstár egy üveges szekrényekkel berendezett, közepes méretű helyiség volt, tele különféle dísztárgyakkal, ékszerekkel, és néhány olyan dologgal, amelyekről senki sem tudta, mire valók pontosan. Molly tátott szájjal nézte a drágakőből készült szobrocskákat, gyűrűket, aranyláncokat. Néha megkérdezte, honnan szerezték ezt vagy azt a tárgyat, s Norrington érzelem nélküli hangon válaszolgatott neki. A negyedik szekrényben végre ott volt a térképdarab, egy aranyláncra fűzve.

-         És erre a medálra hogyan tettek szert? – kérdezte Molly, le nem véve szemét a nyakláncról.

-         Egy haldokló kalóz nyakáról szedtük le – magyarázta férfi. – Csak egy egyszerű medál, semmi több.

-         Ahhoz szerintem túl érdekes a mintája – vélte a lány.

-         Csak vonalak!

-         Szerintem ez valami írás. Megnézhetném közelebbről? Tudja, mindig is érdekeltek az ilyesmik.

Norrington vállat vont, majd egy újabb kulcsot húzott elő a zsebéből. Nem értette, miért pont ez a medál keltette fel a lány érdeklődését, amikor annyi sokkal szebb ékszert őriztek abban a teremben. A szekrényajtót mindenesetre kinyitotta. De még mielőtt a medált kivehette volna, Will rontott be a kincstárba, meglehetősen feldúlt állapotban. Közölte, hogy haladéktalanul szükségük van a parancsnokra, mert a szolgák megdézsmálták az ételt, és kell valaki, aki rendet teremt.

-         Mindjárt jövök vissza, Miss Molloy – mondta Norrington kissé idegesen. – Bocsásson meg.

Azzal Willel együtt elhagyta a termet. Kartács Molly ekkor kivette a térképdarabot a szekrényből. Meglepetten tapasztalta, hogy a medál felmelegedett, pedig őelőtte senki sem ért hozzá. Ugyanez volt az övemmel is – állapította meg. – Csak tudnám, mitől melegedtek fel… A markába zárta a fémdarabot, majd úgy döntött, megkeresi Jacket. El is indult volna, ha valaki nem szegez egy kardot a torkának. Molly első gondolata az volt, hogy Norrington tért vissza, azonban fejét felemelve Jack Sparrowwal nézett farkasszemet. Láthatta volna, amikor belépett, hiszen az üvegen minden visszatükröződött, de annyira elmerült a térképdarab tanulmányozásában, hogy ez elkerülte a figyelmét. Meglepetten kezdett hátrálni, de két-három lépésnél többet nem tudott megtenni. Nem ilyennek képzelte a Jackkel való találkozást.

-         Á, Mr. Sparrow, éppen magát kerestem! – mosolyodott el kínjában a lány, miután úrrá lett döbbenetén.

-         Hogy feladjon Norringtonnak, igaz? – szólt a férfi éles hangon.

-         Zöldségeket beszél! Segíteni jöttem! Maga eddig szóba sem került!

-         Kis híján meghiúsította a tervemet, amikor feljött ide vele!

-         Amikor kiötlötte ezt a nagyszerű tervet, nem tudhattuk, hogy „Savanyúuborka” Norrington érdeklődni fog utánam! – vágott vissza a lány.

-         „Savanyúuborka?” – csodálkozott el Jack homlokráncolva.

-         Nem hasonlít?

-         Ha maga mondja… - vont vállat a kalóz. – De most adja ide a térképdarabot.

Molly a fejét rázta. Megpróbálta inkább megmagyarázni, miben is segített nekik Norrington, akarata ellenére: egyrészt fogalma sem volt, kicsoda ő valójában; másrészt, pontosan tudta, melyik ajtó vezet a kincstárba; harmadrészt, ki is nyitotta az ajtót és a szekrényt, ezzel szabad utat engedve a két kalóznak. Jack azonban nem találta kielégítőnek a magyarázatot, mivel ő is pontosan tudta, melyik ajtó vezet a kincstárba, és álkulccsal bármit ki tudott volna nyitni. Kardját továbbra is Mollyra szegezte. A lány némi hallgatás után egyik kezével átfogta a kard pengéjét, mintha el akarná lökni onnan. Elszántságtól csillogó méregzöld tekintetét egyenesen Jack barna szemébe fúrta.

-         Norrington bármikor visszatérhet – jelentette ki határozottan -, és nem lenne jó, ha itt találna bennünket. Ezért amondó vagyok, tűnjünk el innen minél előbb. Utána majd tisztázzuk az ügyet. Rendben?

A férfi elgondolkozó arccal nézett a lányra, majd leeresztette kardját. Molly ezt egy biccentéssel köszönte meg, majd odaadta Jacknek a térképdarabot, ezzel jelezve, hogy nem árulta el őt. A kalóz zsebre vágta a medált, aztán kilépett a folyosóra, a lánnyal a nyomában. Odakint mindketten futásnak eredtek, és egészen az első emeleti lépcsőfordulóig meg sem álltak. Tőlük nem messze, a lépcső alján két katona beszélgetett. Mindketten fekete háromszögletű kalapot, piros kabátot és fehér nadrágot viseltek. A földszinten folyó eseményekről tárgyaltak, ugyanis a kiabálás, csörömpölés, néha egy-egy pisztolylövés egészen odáig elhallatszott. Ők is onnan jöhettek fel: egyikük kalapján ugyanis tojásfolt éktelenkedett.

-         Ez is a maga hibája – dohogott Molly. – Ha nem szegezi rám azt az átkozott kardot, talán még nem találjuk itt ezt a két őrt!

-         A magáé – ellenkezett Jack. – Lassan fut.

-         Sajnálom, abroncsos szoknyában csak erre vagyok képes. Kíváncsi vagyok, ezek ketten miért nem a szolgákkal verekszenek.

-         Már verekedtek velük. Az egyiknek tojásos a kalapja. Úgy látom, az uborka okosabb, mint ahogy azt maga elképzelte.

Molly egy rosszalló hümmögéssel reagált. A két katona valószínűleg meghallotta őket, mert felkapták puskáikat maguk mellől, és elindultak feléjük. Jack és Molly ismét futni kezdtek, nyomukban az őrökkel. Befordultak a folyosón, amely a kanyar után nem sokkal véget ért. Zsákutcába jutottak.

Mire a katonák utolérték őket, Jack szorosan Molly mögött állt, kardját a lány torkának szegezve, aznap immár másodszor. Lassan kezdek hozzászokni – gondolta ironikusan az áldozat, amikor a hűvös penge a bőréhez ért. Az őrök megtorpantak. Jack erre felöltötte a „hidegvérű gyilkos”-arckifejezést, míg Molly könyörgő tekintettel nézett rájuk. A katonák leengedték szuronyos puskáikat.

-         Vegye ki a pisztolyomat az övemből és fogja rájuk – súgta a kalóz a lány fülébe.

Molly bólintott, majd óvatosan hátranyúlt; jóformán ki sem nyújtotta a karját, ujjai máris beleütköztek valamibe. Jobban mondva, valakibe. Ekkor tudatosult benne, mennyire közel áll Jackhez, s innentől kezdve nem tudta eldönteni, mi zavarja jobban: a kard, a két fegyveres katona, vagy a kalóz közelsége. Esküszöm, hogy vigyorog! – gondolta magában a lány, miközben a férfi újabb utasításokat súgott neki. („… kicsit feljebb… jó, és most balra…”) – A szentségit! Jack övét hamar sikerült kitapogatnia, a pisztolyt azonban nehezebben találta meg. Amikor ujjai végre rákulcsolódtak egy fémhengerre, nagy kő esett le a szívéről. Kihúzta a helyéről a fegyvert, majd a katonákra szegezte azt.

A két vörös kabátos sokatmondó pillantást váltott; egyből leszűrték, hogy két szövetségessel állnak szemben. Ismét felemelték puskáikat. Molly ekkor felhúzta Jack pisztolyát, és meghúzta a ravaszt, mielőtt még a fegyver tulajdonosa bármit mondhatott volna. Ekkor a két vörös kabátos azt is leszűrte, hogy két meglehetősen szerencsétlen szövetségessel állnak szemben, ugyanis a ravasz meghúzása után nem történt semmi.

-         Az ördögbe! – szitkozódott Molly.

-         Bravó, Miss Molloy – jegyezte meg Jack epésen.

-         Mondhatta volna, hogy nincs megtöltve! – replikázott a lány.

-         Akartam mondani, csak maga nem adott rá lehetőséget!

-         Le vannak tartóztatva – vetett véget a vitának az egyik katona: egy magas testes, vizenyős szemű férfi.

Társa, egy hasonló magasságú, cingár férfi elszánt arccal bólintott. Jack ekkor ébredt rá, hogy ő már találkozott ezzel a két fickóval, amikor a Kelet-Indiai Társaság egyik hajóját próbálta elkötni. E felismerését nem mulasztotta el közölni a katonákkal.

-         Ez Jack Sparrow! – kiáltott fel a cingár elkerekedett szemmel.

-         Kapitány! Jack Sparrow kapitány! – javította ki őt az említett, plafonra emelt tekintettel. – Miért nem képesek ezt megjegyezni?!

-         Nekem lenne erre egy ötletem – szólt közbe Molly -, de mivel még mindig a torkomnak szegezi azt az istenverte kardot, majd csak később osztom meg magával.

-         Megyek, értesítem Norrington parancsnokot, hogy Jack Sparrow itt van – mondta a testesebb katona a társának. – És hozok erősítést. Te addig vigyázz rájuk! – azzal futólépésben távozott.

A cingár fickó arcán kétségbeeséssel vegyes méltatlankodás futott át, de aztán tekintete megacélosodott, és újra elszántan fogta rá a két kalózra a puskáját. Jack akkor elengedte Mollyt, a lány nagy örömére. Mindketten azon törték a fejüket, hogyan mászhatnának ki a kutyaszorítóból a lehető leggyorsabban. Ha nem csak egy kard állt volna a rendelkezésükre, biztosan gond nélkül megküzdöttek volna a katonával, de egy töltetlen pisztollyal nem mentek sokra. Azonban Mollynak támadt egy ötlete:

-         Én a maga helyében mennék, és jelenteném Norrington parancsnoknak – szólt, némi szemrehányással hangjában.

-         Jelenteni, micsodát? – csodálkozott el a katona.

-         Azt hogy egy magával teljesen egyenrangú egyén parancsolgat magának! – magyarázta a lány, felemelt mutatóujjal. – Ez igazságtalan dolog. A sarkára kellene állnia és harcolnia a jogaiért!

Jack Sparrow egy pillanatig azt hitte, Kartács Mollynak elment az esze, de lelkes, buzdító szónoklatát hallgatva rájött, hogy nagyon is a helyén van.

-         Nem hagyhatja, hogy csak úgy földbe döngöljék! – kapcsolódott be a férfi hirtelen. – Meg kellett volna tagadnia társa parancsát, mivel ő nem a felettese. Ez nyílt elnyomás! – szavait heves kézmozdulatokkal nyomatékosította. – Menjen, és jelentse ezt Mr. Norringtonnak! Azonnal! A saját érdekében!

-         Mit Norringtonnak, a kormányzónak! – tódította Molly. – Ő is itt van a földszinten. Akár most rögtön szólhat neki.

A két kalóz mosolyogva nézett össze. Úgy érezték, elérték céljukat, amikor pillantásuk a fejét vakargató, a lelkesítő szónoklaton töprengő katonára esett, aki végül így szólt:

-         Maguk megőrültek!

-         Kár, hogy így gondolja – csóválta a fejét Jack, miközben arcáról nem hervadt le a mosoly. – Ez esetben en garde! – azzal kirántotta kardját.

A katona is így tett, s a két férfi vívni kezdett. Az erősítés bármelyik percben ideérhet! – gondolta Molly. Idegesen pislogott körbe, azon törve a fejét, hogyan szökhetne meg. Jacket nem hagyhatta sorsára, hiszen a háromból két térképdarab is nála van. Ekkor tűnt fel neki, hogy a férfi igyekszik úgy mozogni, hogy őrzőjük háttal álljon a lánynak. A kardok összecsaptak, Molly pedig fogta a töltetlen pisztolyt, és teljes erejéből a katona tarkójára ütött vele. Egy pillanat sem telt bele, s a cingár férfi eszméletlenül feküdt a padlón.

Jack eltette a kardját, miközben elismerő pillantást vetett a lányra, aki erre halványan elmosolyodott. Azonban nem sokáig örülhettek, hiszen közeledett az erősítés. Hallották lépteik zaját és fegyvereik csörgését. Mivel nem volt más választásuk, a két kalóz az ablakon keresztül távozott. Kartács Molly hálatelt szívvel gondolt azokra, akik elég nagy ablakot terveztek ahhoz, hogy abroncsos szoknyában kiférjenek rajta. Földet éréskor a lány úgy érezte, testrészei elmozdultak a helyükről, de szerencséjére, erre nem került sor, és nem is zúzta össze magát. Óriási szerencsénk van – gondolta magában, miközben Jackkel a hintók felé futottak. – Több méter magasról ugrottunk le, és egy karcolás nélkül megúsztuk! Hátrapillantott az erődre. Az ablakban – melyen keresztül távoztak – néhány katona állt, célra tartott puskával.

-         Ezek lőnek! – kiáltott fel a lány, szavait inkább önmagának, mintsem Jacknek címezve.

-         Mozgó célpont vagyunk, kedvesem; nem találnak el minket! – nyugtatta meg a férfi.

Éppen akkor, amikor egy golyó tőlük alig néhány centiméterre csapódott a földbe. Jack egyszer csak megállt az előtt a fekete hintó előtt, amellyel a bálba jöttek. Az volt az egyetlen indulásra kész jármű. A férfi felrántotta az ajtót, majd ő és Molly beszálltak a járműbe, ahol – pechükre – már ült valaki: Swann kormányzó a lányával, Elizabethtel. Alighogy ezt észlelték, a kocsi elindult, s a két kalóz kis híján elvesztette az egyensúlyát. Hogy ez ne következzen be még egyszer, helyet foglaltak a kormányzó és Elizabeth mellett. Jack és Molly a lehető legártatlanabb arccal magyarázkodni kezdett, a kormányzó azonban nem kívánta őket meghallgatni, hanem előrekiáltott a kocsisnak:

-         Azonnal álljon meg! Jack Sparrow itt van a hintómban!

-         Sajnálom, uram, de nem tehetem – hallatszott egy harsány, az utasok számára ismerős hang a bak felől. Még mielőtt Jack kijavíthatta volna a kormányzót. („Jack Sparrow kapitány!”)

-         Will! – kiáltott fel a két lány és a kalóz.

-         Mr. Turner! – így Mr. Swann. – Haladéktalanul…

-         Apám – szakította félbe Elizabeth –, a kikötőbe kell jutnunk. Gibbs már vár ránk a Gyöngyön!

-         Egyszer már megszökött, még egyszer nem fog! – ellenkezett a kormányzó. – Egyébként jól hallottam, hogy azt mondtad: Gibbs már vár ránk? Csak nem akarsz te is velük tartani? – hüledezett a férfi.

Amikor Elizabeth bólintott, apja először elsápadt, majd elvörösödött. Már szóra nyitotta volna a száját, hogy megtiltsa lányának a hajóra szállást, amikor Jack elővette a pisztolyát (melyet Molly időközben visszaadott neki) és Will menyasszonyára fogta.

-         Vegye úgy, hogy elraboltuk a lányát – jelentette ki határozottan.

Mivel a kormányzó nem tudta, hogy a fegyver nincs megtöltve, beletörődő sóhajt hallatott, majd kinézett az ablakon. Már a kikötőnél jártak, amely nem volt messze az erődtől, úgyhogy mire a szóváltás befejeződött az utastérben, meg is érkeztek. Szerencséjükre, a katonák még messze jártak, hiszen amikor a fekete hintó elhagyta az erődöt, Norrington még az első emeleten tartózkodott az embereivel, akik aztán gyalog eredtek a szökevények nyomába.

Kartács Molly, a kormányzó, Elizabeth Swann és Jack Sparrow kiszálltak a lovas kocsiból, Will Turner pedig leugrott a bakról. Jack és Mr. Swann kivételével mindannyian a Fekete Gyöngyöt keresték. Port Royal első embere tett még egy utolsó kísérletet, hogy lebeszélje lányát egy újabb kalózkalandról, a kapitány pedig elment Molly ruháiért, azonban ezt senki sem vette észre, mert annyira lekötötte őket a hajó keresése. Elizabethet nem lehetett maradásra bírni. Will ígéretet tett leendő apósának, hogy kimenti menyasszonyát a kalózok karmai közül, és épségben visszahozza őt Port Royalba (persze csak az után, hogy megtalálták a kincset). A kormányzó nem volt elragadtatva az ötlettől, de rájött, hogy ő már itt nem tehet semmit. Így a mielőbbi viszontlátás reményében elköszönt a lányától. A búcsú közepette talált rájuk egy kék-sárga papagáj, amely azt kiabálta: „erre, erre!” A madár elvezette őket a Fekete Gyöngyhöz.

-         Oltsatok el minden lámpást! – kiáltotta Jack, miközben felszaladt a hatalmas, fekete hajóra egy rongykupaccal a kezében. – Aztán fel a vitorlát, és irány Tortuga!

A kormányzó szomorúan nézte, ahogy a Fekete Gyöngy egyre távolodik a parttól, egyre inkább beleolvadva a sötétségbe. Amikor a Norrington a katonákkal rátalált, a férfi így szólt:

-         Elizabethet elrabolták – jelentette be, lehajtott fejjel.

-         Utánuk! – utasította a parancsnok a katonákat. – Készítsék elő a Rettenthetetlent!

-         Mr. Norrington – vágott közbe a kormányzó -, úgy vélem, őrültség lenne az éjszaka közepén üldözőbe venni egy fekete hajót, nemde?

A Kelet-Indiai Társaság hadparancsnoka kénytelen volt egyetérteni Mr. Swannal. Magában Jack Sparrowt és Molly Molloyt átkozva a horizontot kezdte kémlelni.