Üdv a fedélzeten!

Kartács Molly hevesen dobogó szívvel állt a Fekete Gyöngy fedélzetén. Amikor a hajó kifutott Port Royalból, úgy érezte magát, mint egy kalitkából szabadult madár. Élvezettel szívta be a tenger illatát, s hagyta, hogy a szél az arcába csapjon.

-         Kisasszony! – szólította meg valaki mély, reszelős hangon.

Molly megfordult, és egy köpcös, idősödő férfival találta szemben magát, aki barátságtalanul méregette őt.

-         Mit keres a hajón? – kérdezte.

-         Velünk jött – szólt Will Turner, aki ebben a pillanatban ért oda hozzájuk. – Mr. Gibbs, örülök, hogy újra látom – veregette vállon vidáman a férfit.

-         Will! Én is örülök – viszonozta amaz az üdvözlést.

Mr. Gibbs az ötvenes évei végén járhatott, s cserzett arcbőre arra engedett következtetni, hogy e fél évszázad tetemes részét a tengeren töltötte. Hajdan fekete hajába rengeteg ősz szál vegyült, pofaszakálla pedig csaknem teljesen fehér volt.

Will bemutatta Mollyt a Gyöngy navigátorának, aki miután megtudta, hogy a lány és a fiú gyerekkoruk óta barátok, szívélyesebb lett vele szemben. A kalózlány a legénység többi tagjával is megismerkedett: az ősz szakállú Mr. Cottonnal, akinek kivágták a nyelvét, ezért kék-sárga papagája beszél helyette. Ez a madár vezetett bennünket ide – állapította meg magában Molly, miközben kezet rázott a néma férfival. Ezt rögtön meg is bánta, mivel a matróz kis híján összeroppantotta az ujjait.

Hogy a Cotton mellett álló, Marty nevű tengerészt üdvözölhesse, le kellett hajolnia, mert a kopasz, szakállas fickó alig volt magasabb másfél méternél. A kalózlány még sosem látott ennyire alacsony tengerészt, pedig az ő legénységében is akadtak furcsa szerzetek. A harmadik, és egyben az utolsó személy, akinek Gibbs bemutatta, egy magas, Kafir nevű férfi volt. Amikor üdvözölte Mollyt, hangja a hideg szélre emlékeztette a lányt, akit felettébb meglepett a kis létszámú legénység. Ezt szóvá is tette Gibbsnek, aki biztosította őt arról, hogy Tortugáig elég lesz ennyi ember.

-         Egyébként is, itt van még Jack és Will – mondta a navigátor.

-         Meg én – tette hozzá Molly. – Kalózhajón nőttem fel, értek az ilyesmihez.

Azzal elindult, hogy körbejárja a fedélzetet. Álmélkodva nézte az égbe törő árbocokat, melyeken toldott-foldott fekete vitorla feszült; a simára gyalult korlátot és kormánykereket. Csodálta a hajó masszív termetével párosuló könnyed, légies gyorsaságot.

-         Nem sokat hezitálnék, ha valaki felajánlana nekem egy ilyen hajót – mondta, inkább magának, mint Gibbsnek. – Rendkívül gyors, annak ellenére, hogy ilyen hatalmas. Ez ritka dolog. A nagy hajók általában lassúak, de a Fekete Gyöngy…

-         A leggyorsabb hajó errefelé – mondta a férfi.

Ezalatt a kabinban Jack Sparrow többször átkutatta Kartács Molly nadrág- és kabátzsebeit, az övére erősített térképdarabot keresve. Még a lány csizmáját is kirázta, de sehol sem bukkant rá.

-         Két lehetőség van – motyogta, az asztalon szétszórt ruhadarabokra meredve. – Az öv vagy Port Royalban maradt, vagy az is lehet, hogy…

Ekkor kinyílt az üvegezett ajtó, és Kartács Molly lépett be a hatalmas kabinba. Sötétzöld ruhája poros volt, haja zilált.

-         Éppen magát kerestem, Mr. Sparrow – mondta. – Tetszetős hajója van. Én is elfogadnám magamnak.

-         A Fekete Gyöngy nem csupán egy „tetszetős hajó” – szólt a férfi felemelt mutatóujjal. – Ez maga a Szabadság! Egyébként a ruháit az asztalra tettem, ha azért jött.

A lány a kabin közepén lévő kerek faasztalhoz lépett, melyen ott hevert fehér inge, fekete nadrágja, sötétbarna csizmája és sötétzöld kabátja. Érzelemmentesen köszönte meg a távozó Jack kedvességét, amiért az nem hagyta ott a ruháit Port Royalban. A férfi egy „igazán nincs mit, Miss Molloy”- után elhagyta a kabint.

A kalózlány körbejáratta tekintetét a helyiségben, miközben arra gondolt, mennyire különbözik a Fekete Gyöngy az Éjkirálynőtől. Ott egymáshoz nem illő bútorokkal rendeztük be a kabinokat – gondolta magában, arcán halvány mosollyal. – Itt viszont minden illik mindenhez. A székek ugyanolyan fából készültek, mint az asztal, meg a szekrények. Ahogy a Gyöngy bútorait nézte, régi otthonára gondolt; hiányzott neki az Éjkirálynő, a szülei, a legénysége…

Megrázta a fejét, és szinte kapkodva kezdte el kigombolni magán a báli ruhát. Már megint majdnem elérzékenyült. Egy kalóznak nem szabadna – gondolta, amikor azt érezte, hogy a nyaklánca egyre szorosabb. Mint kiderült, beleakadt a sötétzöld anyagba. Molly halkan szitkozódva kapcsolta ki az aranyláncot – melyen egy zöld kőből faragott madár függött -, majd vette le a ruhát és látott neki kiszabadítani onnan az ékszert. Miután ez sikerült neki, az asztalra tette azt, nehogy még valamibe beakadjon. A ruhát az egyik székre terítette, aztán arra készült, hogy megszabaduljon a fűzőjétől, amikor egy szürke, inget és mellényt viselő majmocskát pillantott meg az asztalon. Mivel szerette az állatokat, Molly barátságos szándékkal indult el felé, de még mielőtt odaért volna, a kis dög felkapta az asztalról a lány nyakláncát, és kiszaladt vele a kabinból.

-         Azonnal add vissza, te átokfajzat! – kiáltotta Molly, majd üldözőbe vette a majmot.

Nem törődött azzal, hogy hiányos öltözetben száguld keresztül a fedélzeten; sem azzal, hogy az összes matróz őt bámulja, csak futott a komisz állatka után. Az a fedélzet alatti szintre menekült a rendkívül dühös lány elől, aki oda is követte. Egészen addig, amíg bele nem ütközött a folyosóra kilépő Jack Sparrowba, aki elkerekedett szemmel meredt Mollyra.

-         Hol az az átkozott dög? – kérdezte a lány, dühtől és a futástól vörös arccal.

-         Miss Molloy – kezdte Jack, elengedve a füle mellett a kérdést -, tudom, hogy kalózok között nőtt fel, de azért legközelebb előre szóljon, ha fehérneműben óhajt grasszálni a hajómon; hogy beköttessem a matrózaim szemét.

-         Inkább a sajátját kösse be – vetette oda Molly, látva, hogy a férfi végigjáratja rajta a tekintetét.

-         Szóval itt van! – kiáltott fel a kapitány, a lány derekán lévő övre mutatva.

Kartács Molly ugyanis a fűzője fölött viselte azt a fekete bőrövet, amelynek csatjára a második térképdarabot szerelték.

-         Tudja Mr. Sparrow, a kalózok nem csak káromkodni tanítottak meg – mondta a lány, száját gúnyos mosolyra húzva. – Sejtettem, hogyha magára bízom az övet, hajóra szállás előtt közli velem, hogy magához vette a térképdarabot, és engem ott hagy Port Royalban. Na jó, Tortugáig talán elvitt volna.

-         Tortuga felé félúton akartam kitenni – vallotta be Jack.

-         Sokkal jobb – dörmögte a lány. – Hasonló kellemetlenségek elkerülése végett felvettem az övet a fűzőmre. Igaz, így jobban szorított, de ahogy maga mondta, a szépségért meg kell szenvedni. És most feleljen nekem: hol az az átkozott majom? – tért vissza Molly az előző témára.

Az állat ekkor mászott fel a kissé döbbent Jack vállára, kezében a lány nyakláncával. A kapitány elvette tőle az ékszert, és tüzetesen szemügyre vette.

-         Csak nem ezt keresi? – kérdezte gúnyosan mosolyogva. – Tetszetős darab.

Molly a lánc után kapott, de a férfi ekkor felemelte a kezét.

-         Csak, ha eléri, Miss Molloy – mondta.

A lány vetett rá egy gyilkos pillantást, majd felugrott, kirántotta a nyakláncát Jack kezéből, és füstölögve távozott. Arca lángolt a dühtől. Fontos nekem ez a medál – gondolta. – Apámé volt annak idején. Amikor a fedélzetre ért, Will lépett oda hozzá, azt tudakolva, vajon mi vihette rá, hogy hiányos öltözékben szaladgáljon. A lány csak annyit felelt, hogy utálja a majmokat.

Miután a kabinban a fűzőt és a három alsószoknyát férfiingre és nadrágra cserélte, Kartács Molly jobb kedvre derült. Hajából kiszedegette a hajtűket, majd lángvörös tincseit egy fekete szalaggal összekötötte a tarkóján. Végignézett magán, és örömmel nyugtázta: külseje újra a régi. Elérkezettnek látta hát az időt, hogy elmesélje legjobb barátjának, mi történt az imént a fedélzet alatti folyosón. Will együtt érzően hallgatta őt, majd így szólt:

-         Erről az jut eszembe, amikor hatéves korunkban egyszer az Éjkirálynőn aludtam, és reggel a régi vitorlába csavarva szaladgáltunk a fedélzeten – mondta vigyorogva.

-         Arra én is emlékszem! – derült fel Molly arca is. – Azért csavartak minket a vitorlába, mert hajnalban a tengerben fürödtünk, és Jimmy, az egyik matróz ellopta a ruháinkat. A többiek meg nem akarták, hogy meztelenül szaladgáljunk.

Ennek hallatán a közelben tartózkodó Elizabeth haragos tekintettel lépett oda hozzájuk.

-         Ti együtt fürödtetek? – kérdezte. – Meztelenül?! – a lány csak hápogni tudott felháborodásában. Amikor pedig Molly elnevette magát, már tajtékzott.

-         Tizenkét évvel ezelőtt történt, Miss Swann! – mondta, miközben harsányan kacagott. – Hatévesek voltunk!

-         Komolyan, Elizabeth – erősítette meg barátja szavait Will. – Akkor gyerekek voltunk. Most nyilván nem csinálnék ilyesmit.

-         A dézsádba egyébként sem fértünk volna be – vigyorgott Molly. Ezt már csak azért mondta, hogy bosszantsa Elizabethet. – Ne fújja fel ennyire a dolgot, Miss Swann.

A lány nem válaszolt, de nem is hagyta ott őket.

-         Azért a régi vitorlába csavartak bennünket, mert akkor az volt kéznél – folytatta Molly. – Éppen Jimmyt próbáltuk elkapni, amikor megjelent Mrs. Turner.

-         Akkor annyira meglepődtem, hogy leesett rólam a vitorla – vette át a szót Will. – Az volt az utolsó csepp a pohárban. Akkor tiltott el tőled.

-         Vajon miért? – szúrta közbe Elizabeth gúnyosan.

Elképzelte a vőlegényét hatévesen, amint leesik róla a vitorla. Halványan elmosolyodott, majd azon nyomban fülig is pirult, hiszen egy hölgynek nem illik ilyesmire gondolnia. Még akkor sem, ha egy hatéves gyerekről van szó.

Mollyt a legénységgel egy térben szállásolták el, Willék közelében. Függőágyat kapott, mint a többi matróz, s ő ezt egyáltalán nem bánta, mivel az Éjkirálynőn is ilyenben aludt, ugyanúgy a fedélzet alatti szinten. A lányt hamar elnyomta az álom, ami nem csoda, hiszen mozgalmas napja volt.

Amikor reggel kinyitotta a szemét, a szürke majmot látta meg először, amely összegömbölyödve aludt a lány feje mellett. Molly rögtön arra gondolt, az állat ellopott tőle valamit. Kiugrott az ágyból, hogy megnézze, mindene megvan-e. Semmije sem tűnt el; ettől megnyugodott. A majom időközben felébredt. Bocsánatkérően nézett Mollyra, halk makogás közben.

-         Csak nem békülni jöttél? – kérdezte a lány felvont szemöldökkel és csípőre tett kézzel.

Az állatka továbbra is bűnbánóan meresztgette fekete bogárszemeit; ennek hatására Molly lassan megenyhült. Beletörődő sóhaj kíséretében elfogadta a békejobbot, mire a majom felszaladt a vállára.

Még akkor is ott ült, amikor Molly kilépett a fedélzetre. Ott már mindenki nyakig merült a munkába: Gibbs kormányzott, a matrózok a vitorlákat feszegették, Will a hajóorrban található köteleknél ügyködött.

-         Jó reggelt, álomszuszék! – üdvözölte őt a fiú vidáman.

-         Igazán felébreszthettetek volna – mondta a lány, némi szemrehányással a hangjában, miközben odasétált legjobb barátjához.

Will elnevette magát.

-         Nem azért mondtam. Én is csak most keltem fel – mondta, majd a Molly vállán ülő majomra nézett. – Látom, kibékültél Jackkel – tette hozzá vigyorogva.

-         Jackkel?! Dehogy békültem! A folyosós incidens óta nem is beszéltem vele! Igaz? – fordult a majomhoz, aki éppen a lány gyöngyökkel dísztett hajtincsét piszkálta. Molly megsimogatta az állat fejét.

-         A majmot is Jacknek hívják – mondta Will. – Barbossáé volt.

-         Rólam nevezték el – hallották Jack Sparrow hangját a hátuk mögül.

-         A „Jack” igen gyakori név – vetette ellen Molly, majd a férfi felé fordult. – Maga az ötödik ismerősöm, akit így hívnak. Egyébként sem hiszem, hogy a lázadó első tiszt a menesztett kapitányáról nevezne el egy majmot. Ha például egy disznóról lenne szó, nem zárnám ki, de…

-         Föld a láthatáron! – ordította Gibbs a kormány mellől.

Ez a kiáltás megakadályozta Jacket a visszavágásban; a beszélgetést egy Mollyra vetett gyilkos pillantással zárta le, majd a matrózok felé fordult:

-         Kikötéshez készülj! Vitorlákat beljebb vonni! Közeledünk Tortugához!

Mr. Cotton, Marty és Kafir rögvest munkához látott. Molly is elkapta a hozzá legközelebb eső vitorlakötelet, és teljes erejéből húzni kezdte. (A majom ekkor leugrott a válláról, és felment Jackkel a kormányhoz.) A matrózok egy pillanatig elkerekedett szemmel néztek a lányra, és megállapították, hogy nála furcsább nőszeméllyel még sosem találkoztak: előbb hiányos öltözetben rohangál a fedélzeten, aztán kötelet húz, és olyan csomókat köt, hogy azt bármelyik tapasztalt tengeri medve megirigyelte volna.

A kalózlány az egyre közeledő szigetet bámulta tágra nyílt szemmel. Már látta a kikötőben horgonyozó hajókat, mögöttük a házak szabálytalan sorait, és egy fákkal benőtt hegyet a távolban. Szóval ez a híres Tortuga – gondolta magában.

A sziget teknősre emlékeztető alakja miatt kapta a Tortuga-nevet a század elején. Főleg kereskedők és kalózok tanyáztak ott, mivel a környéken ez volt az egyetlen kikötő, amely még nem került a Kelet-Indiai Társaság kezébe. Azonban nem csak üzletet kötni jártak oda; sokan legénységtoborzás céljából jöttek, vagy egyszerűen csak ki akarták tombolni magukat. Mert bár Tortugának csak kis része lakott terület, a szigeten több kocsma és bordélyház van, mint az egész karibi térségben együttvéve. Ezeket egy városba tömörítették, ahol keskeny, görbe utcákon rendezetlenül sorakoztak a betört ablakú kőházak, melyek előtt gyakran feküdtek öntudatlan állapotban lévő részegek. Rajtuk kívül nem sok járókelő tartózkodott az utcán; délelőtt az életet a kikötőben kellett keresni, ahol a tengerészek még átmulatott éjszakáik ellenére is dolgoztak. Na jó, nem mindenki; akadtak olyanok is, akik az esti dorbézolást pihenték ki, hogy sötétedés után megint üvegszámra dönthessék magukba a rumot.

Ilyen környezetbe lépett Kartács Molly, Will, Elizabeth, Jack, Gibbs és a matrózok társaságában. Elsődleges céljuk a legénység bővítése, a régi arcok előkerítésével és újak toborzásával. Megbeszélték, hogy szétválnak, és alkonyatkor találkoznak a Fekete Gyöngynél. Három csoportra szakadtak: Marty, Mr. Cotton és Kafir; Jack és Gibbs; valamint Will, Elizabeth és Molly. A lány azért döntött így, mert a matrózokat alig ismerte, Jackkel pedig még mindig nem igazán volt beszélő viszonyban. Tudta, hogy Elizabeth nem fog repesni az örömtől, ha ő is velük tart, mégis ez tűnt számára a legoptimálisabb megoldásnak. Azt is felvetette, hogy egyedül meg, de Will és Jack hallani sem akart erről. Előbbi aggódott gyerekkori barátjáért, utóbbi a második térképdarabot féltette.

-         Ha ideadja az övet, Miss Molloy, felőlem alkothat külön csoportot – ajánlotta fel nagylelkűen Jack; a lány azonban átlátott rajta, és úgy döntött: inkább Willékkel megy.

A jegyespár és a kalózlány legelőször egy ócskást keresett, ugyanis Elizabeth szerette volna báli ruháját valami kényelmesebbre cserélni. Némi bolyongás után rá is akadtak egyre. Amíg menyasszonya odabent átöltözött, Will az üzlet előtt várakozott, Kartács Mollyval az oldalán. A lány egy kardot nézegetett, melyet útközben vett el egy eszméletlenül heverő férfitől.

-         Mi a véleményed róla? – adta át a fegyvert Willnek, aki nagy szakértelemmel megvizsgálta azt.

-         Bemehettél volna te is Elizabethtel, és biztosan találtál volna magadnak egy kardot – mondta a fiú, miközben az új szerzemény egyensúlyát tanulmányozta.

-         Túlbonyolítod a dolgokat – legyintett a lány. – Különben is, mire cseréltem volna? Semmimtől nem akarok megválni. Na, milyen? Szerinted megfelel nekem?

-         Ha hamarabb szólsz, adtam volna neked egyet én is. Ez egyébként egy kicsit életlen, de jó az egyensúlya, erős acélból készült, és nem nehéz. Tökéletes lesz neked, ha a Gyöngyön megélezzük.

-         Köszönöm – mondta Molly mosolyogva. – Will, azt még nem is mesélted, mi történt tegnap a bálteremben, amíg én a kincstárban voltam. Elmondod most?

-         Hmm… - a fiú elgondolkozott; felidézte magában az eseményeket, majd így szólt: - A kocsis jó öt perccel az után hozta a hírt, hogy te elmentél Norringtonnal. Addigra a szolgák majdnem az összes ennivalót felfalták! A vendégek közt kitört a pánik. Az egyik nő azt kiabálta, hogy „fellázadt a személyzet!”, majd férje karjaiba ájult. A katonák le akarták tartóztatni a szolgákat, akik erre tojással kezdtek el dobálózni. Norrington leadott egy figyelmeztető lövést a plafonba, mire egy katona véletlenül karon lőtte egy társát. Innentől kezdve a katonák már egymással is verekedtek. Ekkor jelentette az egyik őr, hogy Jack az épületben van.

-         Gondolom, Norrington az összes katonát utánunk küldte az emeletre – szúrta közbe Molly. – Kíváncsi lennék, milyen arcot vághatott, amikor megtudta rólam az igazságot – tűnődött mosolyogva.

-         - Nem tudta eldönteni, dühös legyen-e vagy csalódott – felelt Will. – Végül az előbbit választotta. Aztán hazaküldte a kormányzót és Elizabethet. A kocsis kiment befogni a lovakat, én pedig segítettem neki. Akkor láttam, hogy te és Jack kiugrotok az ablakon. Felültem a bakra, és amint becsaptátok az ajtót magatok mögött, elindítottam a lovakat. A többit meg már tudod – fejezte be a mesélést a kovács. – Most rajtad a sor: mondd csak el, mit csináltál Norringtonnal és Jackkel a kincstárban? – kérdezte huncut mosollyal.

-         Semmi olyasmit, hogy ilyen arcot kelljen vágnod – nevetett fel a lány.

Will figyelmesen hallgatta, hogy Molly és Jack miként próbálták lerázni őrzőjüket, majd szöktek meg az ablakon keresztül. Elizabeth éppen akkor lépett ki az ócskás boltjából, amikor a kalózlány a történet végére ért. Will Turner menyasszonya fehér férfiinget viselt, sötétkék mellénnyel és bordó nadrággal. A kovács és Molly arra számítottak, hogy a lány egyszerű, de csinos (és legfőképpen női) ruhában fog visszatérni, nem férfiviseletben. Vőlegénye természetesen így is elragadónak találta őt, a kalózlány azonban kihívásnak fogta fel a ruhacserét. Változatlanul nem értette, a lány miért féltékeny rá, hiszen ő csak Will gyerekkori barátja, akit ő nyolc éve nem, látott. Nem akarom én elvenni tőle a vőlegényét – gondolta magában. – Csak örülök, hogy a legjobb barátommal lehetek, aki történetesen Will Turner. Mit lehet ezen nem érteni?