Találkozások

Alkonyatkor Will, Elizabeth és Molly három szakállas, harminc év fölötti tengerész kíséretében a találkozási pont felé indultak. Megfigyelték, ahogy az ég egyre sötétedik, a szigeten úgy indul be az élet: egyre több ember hagyta el a házát, egyre több kocsma nyitott ki és egyre több kétes erkölcsű nőszemély jelent meg az utcán. Mire a Nap utolsó sugarai is eltűntek a narancssárgás rózsaszínben pompázó horizontról, el is érték a kikötőt, ahol Mr. Cotton, Marty és Kafir már várt rájuk; körülöttük öt férfi állt. Will és Elizabeth mindnyájukat kedves ismerősként üdvözölte, mivel nem is olyan régen együtt hajóztak – igaz, akkor még a Lopakodó fedélzetén. Kicsivel később Jack és Gibbs is megérkeztek; ők négy új embert hoztak. A Fekete Gyöngy kapitánya tartott egy gyors seregszemlét, majd elégedetten így szólt:

-         Jól van, emberek, sikerült összeszednünk tizenkét főt, ami azt jelenti, hogy létszámunk elérte a húszat – mondta. – Ennek örömére ma lehet kocsmázni! De holnap délre mindenkit itt lássak ám!

A tengerészek örömteli csatakiáltásokat hallatva vetették bele magukat a Tortuga nyújtotta élvezetekbe. Jack, Gibbs, Will, Elizabeth és Kartács Molly még egy darabig nézték a távolodó matrózokat, majd ők is megindultak a kocsmák felé. Az utcán már kitört a verekedés; a kalózlány épp, hogy ki tudott térni egy felé dőlő férfi elől. A közelükben három másik kalóz zavartalanul folytatta a bunyózást.

-         Ez érdekes – motyogta Molly. – De tetszik – mosolyodott el.

-         Nem is tudja, mit veszít az, aki elmulaszt egy átdorbézolt éjszakát Tortugán – mondta Jack vidáman.

Jókedve azonban elpárolgott, amint meglátott egy magas, vékony, rozsdavörös hajú nőt, aki vérben forgó szemmel közeledett feléjük. Mélyen kivágott, barna ruhát viselt, és látszott rajta, hogy nem takarékoskodott a szépítőszerekkel. Molly úgy vélte, feslett nőszeméllyel állnak szemben. Amikor a dühös jövevény minden szó nélkül hatalmas pofont adott Jacknek, már nem kételkedett benne.

-         Hát ezt érdemlem én? – kérdezte a férfi, inkább önmagától, mint a többiektől.

Gibbs vállat vont, Molly kárörvendően vigyorgott, Elizabeth döbbenten pislogott körbe, Will pedig a szája szegletében bujkáló mosollyal azt felelte: „Nyilván nem.” Az idegen nő sarkon fordult, és elviharzott.

-         Scarlett! – szólt utána Jack. – Beszéljük meg!

Az ügyet sem vetett rá. A férfi lemondóan felsóhajtott, mire Gibbs együtt érzőn vállon veregette. Ezután elindultak a legközelebbi kocsma felé, melyet a Vidám kormányoshoz címeztek. Amikor beléptek, Kartács Mollynak a lélegzete is elállt, pedig ő aztán sok kocsmában megfordult már. A meglehetősen füstös helyiségben nyüzsögtek az emberek. Voltak, akik a fal mellé állított faasztaloknál ittak és beszélgettek; akadtak olyanok is, akik örömlányok társaságát keresték – vagy éppen azt próbálták elkerülni. Néhányan táncoltak (vagy legalábbis úgy tettek, mintha) a két hegedűsből és egy csellistából álló zenekar által játszott kocsmanótákra. Egy részeg férfiakból álló csoport kórust alapított, és harsány énekszóval kísérte a zenészeket. Egy férfi az egyik asztalon feküdt, és egyszerre két üvegből itta a rumot. Mások üres palackokat csaptak a falhoz; az egyik Elizabethtől nem messze tört össze. Egy-egy asztalnál kártyáztak és kockáztak. Két férfi egy hevesen kapálódzó harmadikat vonszolt az ajtó felé, ahonnan a Fekete Gyöngy utasainak félre kellett állniuk, hacsak nem akartak beleavatkozni a leszámolásba.

Néhány perc elteltével hőseink egy asztal körül ültek, teli korsóval a kezükben. Jack egyszer csak felállt a helyéről, és ünnepélyes hangon így szólt:

-         Most pohárköszöntőt fogok mondani – jelentette be. – Barátaim, most igyunk az új kalandra, az új legénységre…

-         A kalózokra! – emelte fel korsóját Elizabeth.

-         Tortugára! – rikkantotta Gibbs.

-         A barátokra! – mondta Will.

-         No meg a Szabadságra! – szólalt meg Molly és Jack egyszerre.

Egymásra néztek: mindkettejük szeme lelkesedéstől, kalandvágytól csillogott. Rajtuk kívül senkinek nem tűnt fel, de mintha egy pillanatra megállt volna a levegő a kocsmában. Ez a pillanat azonban elszállt, amikor a többiek nevetni kezdtek a történteken.

-         Ezt én akartam mondani! – méltatlankodott Jack.

-         Nem hagyhattam, hogy magáé legyen az utolsó szó – mondta Molly nevetve.

-         De az enyém lesz! – mosolyodott el a férfi. – Igyunk még a Fekete Gyöngyre!

Azzal mind az öten összeütötték korsóikat.

Egy órával később Kartács Molly a pultnál állt, egy újabb adag rumra várva, amikor egy kéz kúszott fel a hátán, és karolta át a vállát. A lányt kirázta a hideg, amikor egy női hang kezdett a fülébe suttogni:

-         Nem lenne kedved táncolni velem? – kérdezte játékosan a nő.

Molly csuklásra emlékeztető hangot hallatott döbbenetében. A hang irányába fordult, és egy nála nem sokkal alacsonyabb, vékony, kék ruhás, szőke nővel találta szemben magát, akiről bizton állíthatta, hogy a legősibb mesterséget űzi. És aki egészen addig csábosan rebegtette a szempilláit, amíg meg nem látta a kalózlány meglepett arcát. Akkor rájött, mekkora baklövést követett el. Gyorsan elrántotta a kezét Molly válláról, olyan arckifejezés kíséretében, mintha kukacok között turkált volna.

-         Sajnálom, kisasszony – biggyesztette le ajkát a lány -, ez most nem jött össze. De higgye el, ha férfi lennék, nem utasítanám vissza.

Azzal faképnél hagyta a magában füstölgő nőszemélyt. Négy társának széles vigyorral mesélte el a történetet. Gibbs és Elizabeth harsányan kacagtak, Will először rosszalló fejcsóválással reagált, majd belőle is kitört a nevetés, Jack pedig így szólt:

-         Nahát, Miss Molloy, nem is tudtam, hogy ennyire népszerű a hölgyek körében!

-         Népszerűbb vagyok, mint maga – vigyorgott Molly, a Scarlettel való találkozásra célozva.

Ekkor az a szőke nő csörtetett oda hozzájuk, aki az imént férfinak nézte őt. Arca bizonyára hol elsápadt, hol elvörösödött a dühtől, de ez a rengeteg púdernek köszönhetően nem látszott. Paprikás hangulatáról csak villámokat szóró szeme árulkodott.

-         Giselle! – üdvözölte Jack vigyorogva. – De rég…

Nem tudta befejezni a mondatot, mert a nő teljes erejéből arcul csapta őt.

-         Mit vétettem? – nyögött fel a kapitány.

-         Ki ez a lány? – tudakolta Giselle fogcsikorgatva, miközben a nevetés ellen küzdő Mollyra mutatott.

-         Lány? Biztos, hogy nem fiú? – kérdezett vissza Jack gúnyosan. – Egyébként is, biztos vagy benne, hogy akit az előbb felpofoztál, én voltam? Csak azért kérdezem, mert úgy hallom, romlik a látásod, Giselle.

Molly ekkor már nem bírta tovább: kitört belőle a nevetés. A nő erre adott még egy hatalmas pofont Jacknek, majd távozott.

-         Most mondjátok meg őszintén… - kezdte a férfi, arcára szorított kézzel.

-         Nem érdemelted meg! – vágták rá kórusban a többiek.

***

Másnap Kartács Molly hajnalban ébredt, a Fekete Gyöngy matrózoknak fenntartott kabinjában. Nem igazán emlékezett rá, hogy került oda. Éles fájdalom nyilallt a fejébe, s ez eszébe juttatta azt a két és fél korsó rumot, amit előző este ivott a Vidám kormányosban. Sorra villantak fel agyában az átmulatott éjszaka emlékei: Giselle megjelenése, aztán amikor beálltak a részeg férfikórusba énekelni, melynek tagjai nem jutottak dűlőre egy bizonyos sort illetően és összeverekedtek. Mollyék ekkor hagyták el a kocsmát. Halvány emléke volt arról, ahogy ő, Will, Elizabeth, Gibbs és Jack teli torokból éneklik a „Kalóznak lenni jó”-kezdetű nótát, de azt már nem tudta felidézni, hogy került ágyba. Valószínűleg a saját lábamon – gondolta magában a lány, majd kikászálódott a függőágyból. Úgy döntött, sétál egyet a parton. Kifelé menet látta az egymás mellett alvó Willt és Elizabethet, valamint a padlón heverő Gibbset, aki ezek szerint már nem ért el az ágyáig. Molly együtt érző pillantás kíséretében átlépte a hangosan horkoló férfit.

Amint kilépett a fedélzetre, kellemes szellő legyezte meg arcát. Az ég kékesfehéren terült szét a feje fölött, a nap nemrég kelt fel, sugarait visszaverte a türkizszínű tenger. Molly elmosolyodott, arckifejezése azonban megváltozott, amikor elhagyta a Fekete Gyöngyöt. Tortuga ugyanis hajnalban tele volt olyan emberekkel, akik nem bírták hazáig vonszolni magukat, és összesetek. Sokan saját mocskukba dőltek bele. A kalózlány kiskora óta rendszeresen látott ilyesmit, de nem ekkora mennyiségben.

Meggyorsította a lépteit. A kikötő nyikorgó mólóit homok váltotta fel, ahogy egyre távolodott a várostól. Molly lehúzta a csizmáját, felhajtotta nadrágszárát, majd belegázolt a hűs tengervízbe; így folytatta sétáját. Ez felfrissítette, és a nemrég kótyagos kalózlány most vidáman szaladgált a parton. Néhány percig megint vadóc kislány volt, aki szívesen locsolta le a mogorva tengerészeket. Addig ugrándozott, amíg el nem vesztette az egyensúlyát, és fenékre nem esett. Hátravetett fejjel kacagott saját esetlenségén, majd feltápászkodott, leporolta a nadrágját, és elindult vissza a kikötőbe. Útközben énekelt:

-         Oh, Peggy Gordon, én szép kedvesem,[1]

Jer ide hozzám, ülj mellém.
És felelj nékem, ha megkérdem:
Te is érzed azt, amit én?

„Azt, amit érzek, kár is tagadni

A szívem láncra vert madár.”

Itt elhallgatott, ugyanis lágy, mély hangjához egy kissé reszelős férfihang csatlakozott, majd folytatta a dalt:

-          „S e szív nem teérted, másért lángol,
’ki már régóta máshol jár.”

Molly szíve hatalmasat dobbant, amikor a hang irányába fordult. Tőle nem messze egy férfi feküdt a homokban, ő énekelt. A kalózlányban feléledt a remény a dal hallatán, ugyanis ezt eddig csak a legénysége szájából hallotta. Odaszaladt a hatvanas évei elején járó férfihoz. Az borzalmasan nézett ki: halántékán hatalmas horzsolás éktelenkedett, ajka felrepedt, arcára az orra és az álla környékén ráalvadta vér, ruhájának eredeti színét pedig meg sem lehetett állapítani a rátapadt kosztól. Őszes hajába homok ragadt, kék szemével segélykérően pillantott Mollyra, aki ekkor elejtette a csizmáját, és lerogyott a férfi mellé.

-         Paddy! – kiáltotta, szinte sírva. – Paddy O’Connor!

Amikor a lány térdre roskadt, a férfi is felismerte őt.

-         Mo... Molly? Molly Molloy? – dadogta. – Te élsz?

-         Azt hittem, meghaltál! Hogy én vagyok az egyetlen túlélő! – mondta a lány, el-elcsukló hangon.

Megölelte a férfit, majd megpróbálta ülő helyzetbe tornászni őt. Sajnálkozó tekintettel nézett rá.

-         Ki tette ezt veled? – kérdezte lágy hangon.

-         Négy részeg fickó – hangzott az erőtlen válasz. – Csak úgy, minden ok nélkül. Elkaptak az utcán, megvertek, és kivonszoltak ide.

-         Szörnyen nézel ki. Gyere velem a hajónkra, ott majd bekötözöm a sebeidet, és rendbe szedheted magad. Sőt, talán még munkát is találhatsz.

Azzal Molly felsegítette a nehézkesen mozgó, magas, erős testalkatú férfit, és hagyta, hogy az a vállára támaszkodjon, hiszen menni is alig bírt.

Jack Sparrow a Fekete Gyöngy fedélzetén aludt, amíg meg nem hallotta, hogy valaki járkál ott. Felébredvén látta, amint Kartács Molly elhagyja a hajót. Nem szólt utána, hanem megvárta, amíg a lány elég távol jár ahhoz, hogy ne vegye észre, ha követik, és a nyomába eredt. Nem bízott benne; azt hitte, valami rosszban sántikál. Épp ezért igencsak meglepődött, amikor Molly mezítláb szaladgálni kezdett a parton. Aztán odament ahhoz a földön fekvő emberhez. Jack közelebb lopódzott, miközben azt figyelte, ahogy a lány próbálja talpra állítani a fickót. Amikor ez sikerült neki, elindultak a Gyöngy felé, azonban látszott, hogy Molly alig bírja megtartani a férfit. Ekkor észrevette Jacket, és elkiáltotta magát:

-         JACK SPARROW! – ordította.

Az említett már nyitotta volna a száját, hogy kijavítsa, amikor egy újabb kiáltás hasított a kikötő hajnali csendjébe:

-         A szentségit, kapitány! Jack Sparrow kapitány! – ismételte Molly idegesen.

-         Na, így már mindjárt más! – bólintott a kalóz, majd gyors léptekkel a lány felé indult. Amikor odaért, segített neki az összevert férfit támogatni.

-         Na végre, már azt hittem, sosem ér ide! – mondta a lány szemrehányóan. – A férfi kapitányok mindig ilyen lassúak?

-         Magának is jó reggelt, Miss Molloy – morogta Jack, miközben hagyta, hogy a szerencsétlenül járt tengerész rátámaszkodjon a vállára.

-         Mr. Sparrow, ő itt Paddy O’Connor, volt kormányosom és anyám volt navigátora. Paddy, ő pedig Jack Sparrow, a Fekete Gyöngy kapitánya – mutatta be egymásnak a két férfit.

-         A Fekete Gyöngy? – csodálkozott el Paddy. – Te ott dolgozol? – kérdezte Mollytól. - De azon a hajón átok ül!

-         Már nem. Hála nekem, már nem átkozott – mondta Jack álszerényen, miközben kihúzta magát.

-         Hála Willnek! – vetette ellen Molly. – Ő törte meg az átkot, nem maga!

-         De én vittem őt az Isla de Muertára, tehát, ha én nem lettem volna, nem is tudott volna az átokról, és nem tudta volna megtörni – vigyorodott el a férfi.

Molly lemondóan felsóhajtott, így jelezve: ezt a vitát most elvesztette. Jack még mindig önelégülten mosolygott, Paddy pedig alig hitte el, hogy a legendás Fekete Gyöngyre tartanak.

A hajón a fedélzeti kabinba támogatták a sérült ulsteri férfit, majd Molly nekilátott ellátni a sebeit. Miután arcáról eltűnt az alvadt vér, Paddy O’Connor egészen emberi formát öltött. Elmesélte hajdani kapitányának, hogyan húzták ki őt a tengerből egy csempészhajó utasai, és vitték Tortugára. Aztán így szólt a lányhoz:

-         Megvan még az öved, Molly? – kérdezte, már kevésbé reszelős hangon.

-         Meg, Paddy – hangzott a felelet. – Amiatt vagyok most itt. Gondolom, te végig tudtad, hogy ez egy térkép része, igaz?

A férfi lesütött szemmel bólintott. Molly ekkor elmondta neki, hogyan kötött szövetséget Jack Sparrowwal, miként jutottak hozzá a harmadik térképdarabhoz és jutottak el Tortugára.

-         Hoztam rumot – lépett a kabinba Will Turner, egy üveggel és poharakkal a kezében. – Hallottam, hogy van itt egy…

Ekkor a széken ülő, ráncos arcú, borostás férfira nézett, aki mélyen ülő kék szemét a fiúra szegezte. Mindkettejüknek tátva maradt a szája, amikor felismerték egymást.

-         Paddy O’Connor! – motyogta Will, és majdnem elejtette az üveget.

-         Will Turner! – motyogta Paddy, ugyanakkor.

Majd Molly minden ellenkezése ellenére felállt a székéről, és a fiatal kovácshoz lépett, hogy üdvözölhesse.

-         Hogy megnőttél! – ámuldozott. – Kész férfi lett belőled!

-         Már menyasszonya is van! – kotyogott közbe Molly, kajánul vigyorogva.

Paddy szemöldöke a homloka közepéig szaladt ennek hallatára. Gratulált a fülig pirult Willnek, majd arra kérte őt, meséljen magáról, amíg megisszák a rumot. Kartács Molly ekkor úgy döntött, megpróbálja meggyőzni Jacket: vegye fel az északír kormányost a legénységbe. Amint kilépett a kabinból, találkozott is a kapitánnyal, aki éppen őt kereste. Megfogta a lány karját, és a korláthoz húzta őt.

-         Erről a Paddy O’Connor nevű fickóról szeretnék beszélni magával – mondta. – Régóta ismeri?

-         Amióta az eszemet tudom – felelt a lány. – Anyám hajóján volt navigátor, aztán később az én kormányosom lett. Amikor a hajóm elsüllyedt, azt hittem, ő is meghalt. El sem tudja képzelni, mennyire örülök, hogy újra láthatom! Nem tudna valami munkát adni neki a Gyöngyön? – kérdezte, miközben hízelgően nézett a férfira. – Tapasztalt tengerész, nagyon megbízható, ráadásul bármilyen munkát rá lehet bízni, mert mindenhez ért, és nem utolsó sorban azt hiszem, sokat tud a térképdarabokról.

Ennek hallatára Jack érdeklődve kapta fel a fejét, Molly pedig diadalittasan elmosolyodott. Úgy érezte, ezzel most megfogta a kapitányt. Muszáj, hogy velünk jöjjön – gondolta magában. – Nem akarok tőle még egyszer elszakadni.

-         Úgy gondolja? – kérdezte Jack kissé szkeptikusan.

-         Szerintem többet tud, mint bármelyikünk – bizonygatta a lány.

-         Erről talán kérdezzük meg őt magát.

Kis idő múlva Kartács Molly, Jack Sparrow, Will Turner, Elizabeth Swann és Mr. Gibbs a Fekete Gyöngy fedélzeti kabinjában ültek, a hatalmas, kerek faasztal körül, kíváncsian nézve Paddy O’Connorra, aki így szólt hozzájuk:

-         Hallottak már az elrejtett faluról? – kérdezte.

Will és Elizabeth a fejüket rázták, Gibbs pedig bólogatott.

-         Maga ismeri ezt a történetet? – Jack elkerekedett szemmel meredt a férfira. – Ezt miért nem mondta eddig?

-         Mert nem kérdezte – felelte Gibbs sértődötten. – Sosem avat be a terveibe.

-         Máskor akkor is beszél, ha nem kérdezik. Amikor fontos lenne, persze, hallgat – morogta a kapitány.

-         Elrejtett falu? Nem ez az a legenda, amit sosem mesélhettél el, mert apa megtiltotta? – kérdezte Molly, elvágva ezzel a vitát.

-         De, ez az – hangzott a komor válasz. – Most itt az ideje, hogy meghallgasd – azzal az idősödő férfi vett egy nagy levegőt, és belekezdett: - Bizonyára tudják, hogy annak idején a spanyol és portugál hódítók annak idején ősi civilizációkat pusztítottak el, és bennszülött törzseket irtottak ki. Az összes megsemmisült, egyetlen falu kivételével. Lakói nem akartak a többi nép sorsára jutni, ezért az egész falut egy szigetre költöztették a hegyek közé. Ott zavartalanul, békében élhettek, amíg egy kalózhajó ki nem kötött a szigeten, mert elfogyott az ivóvizük Az erdőben bolyongva rátaláltak a falura, ahol örömmel fogadták és minden földi jóval látták el őket. Azonban többé nem hagyhatták el a szigetet. A törzsfőnök ugyanis nem akarta, hogy a világ tudomást szerezzen róluk, mert akkor a hódítók őket is elpusztítanák. Egy idő után a kalózoknak teher lett a bezártság; főleg, hogy tudták, hol őrzik a falu kincsét. Egy éjjel megölték az összes bennszülöttet, majd el akartak szökni a kincs egy részével. A varázslónak mondott főpapról viszont megfeledkeztek. A kincstárban találkoztak vele. A főpap arra kérte őket, hogy a falu kincséhez vezető térképért cserébe vigyék ki őt onnan. A kalózok belementek az alkuba, mire a varázsló odaadta nekik azt az aranykorongot, melynek darabjai itt hevernek az asztalon – mutatott Paddy a térképdarabokra. – Aztán megszöktek. A főpap a hajón közölte velük, hogy a falut százévente egyszer lehet csak megtalálni.

-         Erre a tengerészek dühükben megölték a főpapot – szólt ekkor közbe Gibbs -, majd visszatértek a szigetre, de a falut nem lelték meg, hiába keresték.

-         Nem ölték meg – ellenkezett Paddy. – Elmenekült.

-         Szerintem meghalt.

-         Mostanra már bizonyára halott, de nem azok a tengerészek gyilkolták meg.

-         Ezután mit csináltak a kalózok? – kérdezte Will.

-         Amikor kikötöttek egy városban, a legénységből hatan ellopták a térképet, és hat részre darabolták – folytatta Paddy. – Tudták, hogy nem érhetik meg a visszatérés napját, mégis ezt tették.

-         Talán azért, hogy senki se találhasson rá a kincsre, ha már nekik nem sikerült – vélte Elizabeth.

-         Vagy azt akarták, hogy az utódaik találják meg – mondta Molly.

-         Mindkét magyarázat lehetséges – vette vissza a szót az ulsteri tengerész. – A térképdarabok az évek során apáról fiúra szálltak, a legenda pedig feledésbe merült. Letelt a száz év, és nem mi vagyunk az egyetlenek, akik a falut keresik.

Ezen senki sem lepődött meg, hiszen a kincseknél ez általában így működik: mindig két, vagy több csapat vadászik rá.

Molly fejében emlékek villantak fel: látta maga előtt édesapját, amint a kabinjában ül, és remegő kézzel babrál egy fekete bőrövvel meg egy tenyérnyi nagyságú fémdarabbal. Azelőtt sosem látta őt olyan feldúltnak.

-         Apám azért szerelte rá az övemre a térképdarabot, mert félt, hogy keresni fogják? – kérdezte a kalózlány. – Egy időben nagyon feldúlt volt. Most már tudom, miért. Aztán jött Daniel Krall.

Kartács Molly arca egyszer csak elfehéredett; szeme üvegessé vált, szája kiszáradt. Öt társa egyszerre fordult felé, kérdő tekintettel.

-         Krall… az övcsatom miatt ölte meg a szüleimet – szólalt meg a lány, szokatlanul rekedtes hangon. – Ugye? – méregzöld tekintetét Paddy kék szemébe fúrta.

A férfi lehorgasztotta a fejét, és felsóhajtott.

-         Szóval ez volt az a bizonyos árulás! – kiáltott fel a lány, könnyes szemmel. – Az, hogy nem keresték a falut és egymást, amikor eljött az idő, és apám szándékosan rejtegette a térképdarabot. Az övemen – itt elhallgatott, majd némi gondolkodás után ismét megszólalt: - Ezért nem engedtek harcolni, igaz? – kérdezte.

-         Alkut kötöttek rád, Molly – mondta Paddy komoran.

-         Micsoda? – a kalózlány úgy érezte magát, mint akit leöntöttek egy vödör jeges vízzel. – Feláldozták magukat értem, és egy fémdarabért?

-         Az alku úgy szólt, hogy Krall megkapja az Éjkirálynőt, ha te szabadon távozhatsz. Ő elfogadta az ajánlatot, mivel a hajója javításra szorult. Aztán kiderült, hogy nálad van a térképdarab. Te addigra már messze jártál, és nem vehettek üldözőbe, mert védett az eskü.

-         Ezért Krall feldühödött, és megölte a szüleimet. Egy fémdarab miatt!

-         A kalózok már csak ilyenek – szúrta közbe Jack, mindennemű együttérzés nélkül.

Molly bólintott. Nagyon is tisztában volt ezzel a ténnyel, sőt azt is sejtette, hogy fordított helyzetben ő sem cselekedett volna másképp. Ekkor, életében először azt kívánta: bárcsak ne volna kalóz.