Mint a kalózok

Kartács Molly a nap további részében is búskomor maradt. Még az sem hozta lázba, hogy a Fekete Gyöngy versenyt száguldott a széllel. Mióta elhagyták Tortugát, el sem mozdult a korláttól. Agyában újra és újra lejátszódott a délelőtti jelenet, amikor is Paddy O’Connor elmesélte megmenekülésének igazi okát. Gyűlölte Daniel Kralt, amiért meggyilkolta a szüleit, ugyanakkor tudta, hogy hasonló esetben ő is ezt tette volna, és ez nem hagyta nyugodni.

Gondolatai elől a kalózlány a munkába menekült: köteleket húzott, csomókat kötött, fedélzetet súrolt, segített a vacsora elkészítésében, és ettől valamivel jobb kedve lett. Amikor azonban a legénység lepihent, Molly komor hangulata visszatért. Nem tudott elaludni, csak feküdt a függőágyában, és a plafonról himbálózó lámpás vetette árnyékokat nézte a fekete falon. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve kimászott az ágyából, majd felment a fedélzetre.

Nagy meglepetésére ott találta Paddy O’Connort, amint a kormányhoz vezető lépcsőn ül. Molly felsóhajtott. Eszébe jutott, hogy a múltkor Paddy és ő félbehagytak egy beszélgetést. Nem Tortugán, hanem még a Poszeidón fedélzetén. Egy nem túl kellemes beszélgetést. Azt hiszem, pontot kellene tennem annak az ügynek a végére – gondolta magában a lány.

-         Neked nem aludnod kellene? – kérdezte ekkor Paddy szemrehányóan.

-         Na és neked? – kérdezett vissza Molly éles hangon. – Egyébként nem jön álom a szememre.

Gombócot érzett a torkában, amikor tekintete találkozott Paddy csalódottságot és kiábrándultságot tükröző szemével. Épp, mint akkor, a Poszeidónon – állapította meg magában a lány, miközben leült a férfi mellé a lépcsőre.

-         Bocsáss meg – bökte ki, némi hallgatás után. – Tudom, hogy még mindig neheztelsz rám Arthur miatt.

-         Nem tőlem kellene bocsánatot kérned, hanem tőle – szólt a férfi hűvösen. – Nem engem hagytál el olyan csúnyán.

-         Tudom, hogy úgy lenne helyes, de mivel Arthur Angliában maradt, és te vagy az egyetlen, aki haragszik miatta… Különben is, kellett egy hajó! – érvelt a lány.

-         Nem így kellett volna szert tenned rá! Csalódtam benned, Molly. Akkor te sem voltál különb Daniel Krallnál.

A kalózlányt ostorcsapásként érték a tengerész szavai. Tudta, hogy igaza van, de mennyivel jobban viselte volna, ha a férfi kiabál vele, vagy pofon vágja ahelyett, hogy szomorú szemekkel, higgadtan beszél.

-         De… de hát nem öltem meg! – csattant fel Molly.

-         Összetörted a szívét. Az rosszabb, mintha megölted volna. Hallottál már Davy Jonesról?

-         Persze. Ha kiskoromban ötvenszer nem mesélted el, akkor egyszer sem – morogta a lány. – Egyébként erősen kétlem, hogy Arthur Black kivágná a szívét miattam.

-         Sosem tudhatod. Nem volt szép tőled, hogy csak úgy se szó, se beszéd otthagytad.

-         Mondtam volna neki, hogy „a hajódra szükségem van, de rád nincs, úgyhogy ég veled?!” Ha ennyire haragszol, miért jöttél velem Amerikába?

-         Mert megesküdtem a szüleidnek, hogy vigyázni fogok rád.

-         Még hogy vigyázni rám! – horkant fel Molly. – Nem én hevertem Tortugán összeverve a parton! – felállt a lépcsőről, és fel-alá kezdett járkálni. – Ellent mondtam az elveidnek; ezzel tisztában vagyok, de… megfogadtam, hogy többé nem kezdek viszonyt érdekből!

-         És mi van a kapitánnyal, azzal a Jack Sparrowwal? – kérdezte Paddy egy halvány mosollyal az arcán.

-         Jack Sparrowwal? – Molly felnevetett. – Az égvilágon semmi! Nagyon sok rumot kellene innom ahhoz, hogy csak egy kicsit is vonzónak találjam! Előbb cselekszem még egyszer az…

-         Molly – Paddy megragadta a lány csuklóját. – Ne tegyél elhamarkodott kijelentéseket. Nem szeretnék még egyszer csalódni benned.

-         Ezek szerint megbocsátasz? – csillant fel a fiatal kalóz szeme.

-         Azt nem mondtam, de…

Kartács Molly ekkor megölelte a férfit, beléfojtva ezzel a szót. Tudta, hogy megbocsátott, hiszen kék szeméből eltűnt az a jeges szomorúság. A lánynak nagy kő esett le a szívéről, amikor hajdani kormányosa viszonozta az ölelést. Kislánykora óta ismerte Paddy O’Connort, apjának legjobb barátját, az Éjkirálynő navigátorát. Molly tőle hallotta a leghíresebb és legizgalmasabb kalózregéket és legendákat, sőt énekelni is az északír férfi tanította meg. Nagyon kedvelte az idősödő tengerészt, aki mindig készen állt egy kis beszélgetésre, és akit két főelve miatt sokan nem tekintettek igazi kalóznak. Paddy ugyanis azt vallotta: bárki légy vagy bármit csinálj, sose játssz mások érzelmeivel, és soha ne áruld el a barátaidat. Éppen ezért csalódott Mollyban, amikor a lány egy éjszaka elhagyta Angliát, akkori kedvese, Arthur Black hajóján, és a fiatalember reggel se a kalózlányt, se a Poszeidónt nem találta.

A férfi azóta neheztelt rá, a hajóúton azonban nem tudták megbeszélni ezt az ügyet, mert vagy megtámadták őket, vagy viharba keveredtek, és elsüllyedtek. A Fekete Gyöngy fedélzetén végre sikerült tisztázniuk a dolgokat; mindkettejük nagy örömére.

-         Ma visszakaptam egy régi barátot – mondta Molly. – Kétszer is.

***

Másnap reggel Jack Sparrow arra ébredt, hogy a Fekete Gyöngyöt ide-oda dobálják a hullámok. Beletelt néhány percbe, mire megállapította, hol is van: a kabinjában, térképekkel és üres üvegekkel körülvéve. Ebből, és a fejében lüktető tompa fájdalomból azt is kikövetkeztette, hogyan került oda. Nehézkesen feltápászkodott a padlóról, majd imbolyogva a fedélzetre lépett.

Odakint tombolt a vihar: az eget sűrű, szürke felleg borította, zuhogott az eső, miközben vitorlaszaggató, hideg szél fújt. Amikor Jack körülnézett a fedélzeten, azt hitte, egyik legszörnyűbb rémálma vált valóra. Ugyanis a kormánynál Kartács Molly állt, szilárdan, két kézzel markolva a fakereket. Hajából, ruhájából csavarni lehetett a vizet, de nem törődött ezzel; mindenre elszántan, acélos tekintettel irányította a hajót és a matrózokat. Akik, Jack legnagyobb megdöbbenésére engedelmeskedtek neki: égett a kezük alatt a munka! Ez mélységesen felháborította a férfit, ezért villámló szemekkel, bika módjára fújtatva a tat irányába indult.

-         Miss Molloy! – kiáltotta, amikor odaért a lányhoz. – Lesz szíves?

Molly egy hörgésre emlékeztető sóhaj kíséretében megfordult. Azt hitte, valamelyik matróz áll ott, nem pedig Jack. A kalóz látványától arca egy pillanatra elfehéredett, de fél perc sem telt bele, és visszatért rá a lovagokéhoz hasonló eltökélt kifejezés.

-         Félreállna a kormánytól, kisasszony? – ismételte meg a kérdést Jack. – Tudtommal itt én vagyok a kapitány, nem maga!

Azzal ő is megkapaszkodott a kormánykerékben. A két kalóz egy darabig haragos tekintettel méregette egymást, majd Molly így szólt:

-         Az igaz, de tudtommal a kapitány a tegnap esti részegséget pihente ki, amikor a vihar kitört! – vágott vissza. – Épp ezért bátorkodtam kézbe venni szeretett hajója irányítását. Nem akartam, hogy megrongálódjon. A vihar ugyanis könnyen tönkreteheti a vitorlákat.

-         Miss Molloy, nekem nem kell elmagyaráznia, mire képes egy tengeri vihar – mondta Jack.

-         Azt csinál, amit akar – vetette oda a lány, majd egy megvető sóhaj kíséretében elengedte a kormányt.

A háborgó tengert kezdte bámulni, mely csaknem összeolvadt a szürke éggel. Az eső még mindig zuhogott, a szél pedig összevissza rángatta a megkurtított, fekete vitorlákat. Jack legszívesebben kibontatta volna azokat, azonban akkor valóban megrongálódtak volna.

-         Egyébként, ha legközelebb kapitányosdit akar játszani, Miss Molloy – fordult a lányhoz, de az már nem volt a kormány közelében; Paddy O’Connornak segédkezett a főárbocnál.

Jack dühösen fújt egyet.

-         A vihar könnyen tönkreteheti a vitorlákat! – kiáltott fel elvékonyított hangon, Mollyt utánozva. – Feleannyira utálnám, ha nem lenne igaza – tette még hozzá, immár normális hangon.

Délután újra kisütött a nap, elállt az eső, a viharos szél pedig kellemes szellővé csendesült. A Fekete Gyöngy legénysége mind egy szálig a fedélzeten tartózkodott. Legtöbben a korlátot támasztva élvezték a napsütést, mások az orrvitorlát foltozták, miközben dörgő hangon kalóznótákat énekeltek. A hajón általános jókedv uralkodott, egyedül Elizabeth Swann járkált gondterhelt arccal a tatban.

-         Úgy látom, valami nyomja a szívét – lépett oda hozzá Jack. – Szabad megkérdeznem, mi az?

-         Nézzen oda, és meglátja – morogta a lány, a főárboc felé pillantva.

Jack arra fordult, és Will Turnert látta ott, amint Kartács Mollyval és Paddy O’Connorral beszélget. Lerítt róluk, hogy remekül szórakoznak.

-         Úgy véli, a maga hős lovagja túl sok időt tölt Miss Molloyjal, igaz? – kérdezte. – Fél, hogy esetleg elszereti Willt?

Elizabeth hallgatott. A kalóz mintha olvasott volna a gondolataiban: pontosan azt érezte, amit az imént Jacktől hallott. Félt, hogy ez a lángvörös hajú, szeplős, tűzről pattant kalózlány elcsábítja a fiút.

-         Van egy ötletem, Miss Swann – szólalt meg ismét a kapitány. – Eljátsszuk, hogy maga véletlenül beleesik a vízbe. Aztán, ha William azonnal maga után ugrik, megnyugodhat.

-         Köszönöm, de inkább nem élnék ezzel a lehetőséggel – mondta Elizabeth, hol Jackre, hol Willre pillantva. Tekintete végül az utóbbin állapodott meg.

-         Akkor sajnos nem segíthetek – zárta le a beszélgetést a férfi, még mindig a főárboc felé fordulva.

A lány ekkor odahajolt hozzá, és a fülébe súgta:

-         Mit néz olyan nagyon, Jack? – kérdezte, arcán huncut mosollyal.

-         Hmmm… Mintha kicsit ferde lenne az az árboc – felelte a kapitány, elgondolkozó arcot vágva.

-         Teljesen egyenes – jelentette ki Elizabeth, miután a férfi mellé lépett.

-         Ferde – ismételte az konokul.

Az árboccal persze semmi baj nem volt, Jack valami mást nézett. Jobban mondva, valaki mást: egy vörös hajú, zöld szemű, szeplős arcú valakit, aki éppen kétrét görnyedt a nevetéstől. Maga sem tudta, miért pont őt, és nem azt a csinos, szőkésbarna hajú lányt bámulja, aki ott áll mellette.

-         Aú! – jajdult fel ekkor Elizabeth, kizökkentve ezzel a Fekete Gyöngy kapitányát gondolataiból.

A férfi megfordult, és látta, hogy a lány a szemét dörzsölgeti. Két kezébe fogta a lány arcát, mire Elizabeth elvörösödött, pupillái kitágultak, szíve pedig a kelleténél gyorsabban kezdett verni.

-         Ez csak egy szempilla – állapította meg Jack szenvtelenül.

Egyik kezével egyenesen tartotta a lány fejét, amíg a másikkal kipiszkálta a „bűnöst” a szeméből.

-         Ennyi volt az egész – mondta könnyeden, és elengedte Elizabethet. – A vőlegénye miatt pedig ne fájjon a feje. Nézze csak, éppen itt jön!

Azzal otthagyta a megilletődötten pislogó menyasszonyt. Útközben találkozott Willel, aki meglehetősen feldúlt állapotban közeledett feléjük. A kapitány felvilágosította a fiút az imént történtekről, mielőtt az kardot ránthatott volna. A kovács végül fejcsóválva lépett oda Elizabethhez, átkarolta a derekát, és a korláthoz vezette őt. Jack pedig a hajóorr felé indult.

-         Legközelebb majd adok egy távcsövet, hogy jobban lásson! – szólt oda neki Kartács Molly éles hangon, amikor a kalóz elhaladt a főárboc mellett.

Jack megállt; alaposan végigmérte az égbe törő, vastag faoszlopot, majd homlokráncolva így szólt:

-         Most már tudom, miért ferde – jelentette ki, majd tovább sétált.

Aznap este Elizabeth Swann a fedélzet szintjén lévő kabinban ült, egy kis alakú, bőrkötéses könyvet lapozgatva, mely ázsiai útleírásokat tartalmazott, amikor kinyílt az ajtó, és Kartács Molly lépett be rajta. Elizabeth felnézett a könyvéből, majd így szólt:

-         Miss Molloy! Jó, hogy éppen itt van Beszélni szeretnék magával.

-         Micsoda véletlen! – mondta Molly, némi gúnnyal a hangjában. – Én is valami hasonlóra készültem. – Kihúzott egy széket a lánnyal szemben, és leült. – Hallgatom.

-         Willről lenne szó – tért a lényegre Elizabeth. – Mi van kettejük között?

-         Mégis mit gondol, Miss Swann?– Molly hátravetett fejjel kacagott. – Hogy kérdezhet ilyet Will menyasszonya?

-         Szinte minden idejét magával tölti, és mást se hallani tőle, csak: „Molly így, meg Molly úgy…” Kezd elegem lenni belőle.

-         Will a legjobb barátom, akit tízéves koromban láttam utoljára. Nyolc éve. Maga hogyan viselkedne egy ilyen emberrel? – felállt a székről, és az asztal körül kezdett járkálni. – Hallott már a Bolygó Hollandiról? Annak a kapitánya minden tíz évben csak egyszer léphet partra. Tegyük fel, hogy ennek a hajónak Will a kapitánya, ami azt jelentené, hogy csak minden tizedik évben találkozhatna vele. Mit csinálna, amikor hazamenne?

-         Természetesen minden percet vele töltenék. Beszélgetnénk, sétálnánk…

-         Mi is ezt csináljuk – Molly egy pillanatra megállt. – Beszélgetünk, sétálunk, felelevenítjük a gyerekkori emlékeinket…

-         De maga nem a menyasszonya! – vágott közbe Elizabeth, könyvével az asztalra csapva.

-         Csak a legjobb barátja. Amúgy meg, nem Will miatt kellene aggódnia. Ő fülig szerelmes, állandóan azt mondogatja, hogy maga a legcsodálatosabb lány az egész világon. Erről engem is próbál meggyőzni, de ezt olyasvalakiről nehéz elhinni, aki legszívesebben keresztüldöfne a tekintetével.

Elizabeth vészjósló kifejezéssel emelkedett fel székéről. A két lány az asztalt kezdték kerülgetni, szemüket le nem véve a másikról.

-         Maga féltékeny, pedig Willnek több oka lenne rá – támadott Molly. – Nem kellene kikezdeni a kapitánnyal, a vőlegénye szeme láttára.

-         Mintha maga nem ezt művelné folyton! Két férfit bolondít egyszerre!

-         A szentségit, Miss Swann! Én nem vagyok menyasszony, annyi férfival kezdhetnék ki, ahánnyal csak akarok! De egyetlen eggyel sem teszem, nemhogy kettővel! – tört ki Molly. – Mert ugyebár Will a legjobb barátom, ahogy azt már annyiszor elmondtam…

-         És Jack Sparrow? – vonta fel a szemöldökét Elizabeth.

-         Ugyan már, Jack Sparrow egy nagyszájú, öntelt, gátlástalan, átkozottul bosszantó kalóz, aki hordószámra képes vedelni a rumot!

-         Az lehet. De jó ember.

Molly keserű mosolyra húzta a száját, és abbahagyta a járkálást. Ugyanekkor Elizabeth is megállt.

-         Sejtettem én, hogy nem Willt kell félteni – mondta a kalózlány. – Azt megérteném, ha ő lenne féltékeny, azt viszont még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy maga miért az.

Port Royal kormányzójának lánya ekkor dühtől vöröslő arccal Mollyhoz sietett, és kirántotta annak kardját. A kalózlányban megállt az ütő egy pillanatra, amikor saját fegyverével nézett farkasszemet. Elizabeth ezt látva elmosolyodott, majd döbbenten hőkölt hátra, ugyanis ellenfele felkapta az asztalon heverő pisztolyt, majd ráfogta.

-         Egyikünk sem játszik tisztán – mosolyodott el Molly, miközben felhúzta a fegyvert.

-         Hát nem – értett egyet Elizabeth.

Azzal ököllel állcsúcson vágta a kalózlányt, aki az ütés hatására hátratántorodott. Azonban ez elég volt ahhoz, hogy akaratlanul is meghúzza a ravaszt. A pisztoly elsült, s a golyó a plafont találta el. Molly gyorsan megnézte a tölténytárat, de mivel nem talált benne semmit, szitkozódva eldobta a fegyvert.

Elizabeth a plafonon tátongó lyuk felé fordult, amíg a kalózlány mással foglalkozott. Amikor visszanézett, Molly öklével találta szemben magát. A lány teljes erejéből orrba vágta, s ettől Elizabeth szeme könnybe lábadt. Dühös fújtatás közepette eldobta a kardot, és puszta kézzel nekirontott Mollynak.

A lövést az egész legénység hallotta. Will, Jack, Gibbs és Paddy lélekszakadva rohantak a kabin felé, a matrózok meg utánuk. A négy férfi arra nyitott be a helyiségbe, hogy Molly és Elizabeth verekszenek: ott ütötték, rúgták, karmolták egymást, ahol érték. Jack intett Gibbsnek és Paddynek, hogy zavarják el a matrózokat az ajtóból, majd ő és Will megpróbálták szétválasztani a feldühödött macskák módjára harcoló lányokat.

-         Mi a fenét csináltatok? – kérdezte Will idegesen, miközben Elizabeth derekát fogta át, nehogy a lány újra támadásba lendüljön. – Úgy viselkedtek, mint a kalózok!

-         Kösz a bókot – dörmögte Molly, akit Jack fogott vissza, mert fennállt a veszélye, hogy ismét nekiront legjobb barátja menyasszonyának.

-         Nem annak szántam – mondta Will, villámokat szóró szemmel.

Molly még sosem látta őt ennyire dühösnek. Pedig még nem is tudja, miért verekedtünk össze – gondolta magában. – Ha kiderül, akkor fog igazán begurulni! Elizabethre nézett, aki összevont szemöldökkel, gyűlölettel telve méregette őt. A lány szőkésbarna haja teljesen összekócolódott, orrából vér szivárgott. A kalózlány sem nézett ki túl bizalomgerjesztőn: vörös haját alig tartotta össze a vékony fekete szalag, arcán három vékony, piros csík húzódott végig – Elizabeth kézjegye. Emellett elszántan próbált Jack Sparrow szorításából kiszabadulni, aki azonban nem akarta elengedni, sőt, egyre erősebben szorította a lány hátracsavart csuklóját. Másik kezével a vállát fogta át; majdnem úgy, mint Port Royalban, csak ezúttal nem szegezett kardot a torkának.

-         Miss Swann meg van győződve arról, hogy én el akarlak téged szeretni tőle – bökte ki Molly, megtörve a hirtelen beállt, kínos csendet.

-         Miss Molloy szerint én hűtlen vagyok hozzád – mondta Elizabeth, parázsló tekintettel.

Jack hümmögött, Will álla pedig csaknem a padlón koppant, annyira megdöbbent. Sosem fordult még elő vele, hogy két nő verekedjen érte.

-         Ti… miattam verekedtetek? – dadogta elkerekedett szemmel. – Nem hiszem el!

-         Miért nem miattam? – szólalt meg ekkor Jack, kaján vigyorral az arcán.

A többiek erre csak a szemüket forgatták, de nem szóltak egy szót sem.

-         Egyébként is, mi volt az a pisztolylövés? – folytatta a kapitány. – Nem örülnék neki, ha kiderülne, hogy valamelyikőjük kilyukasztotta a hajómat.

-         Le akart lőni! – vádaskodott Elizabeth.

-         Maga meg leszúrni! – vágott vissza Molly. – A saját kardommal!

-         Miss Molloy, maga lyukat lőtt a plafonba? – vonta kérdőre a lányt Jack. – Rongálja a hajómat?

-         Jobban örült volna, ha őt találom el?! – csattant fel a kalózlány, majd ismét fészkelődni kezdett, a kapitánynak viszont esze ágában sem volt enyhíteni a szorításán. – egyébként a pisztoly véletlenül sült el – tette hozzá később.

-         Tudtam, hogy úgysem mert volna rám lőni – jelentette ki Elizabeth fölényesen.

-         Igazán? Nos, ha tudta, miért ütött meg?

-         Elég! – kiáltott fel Will, és menyasszonyát elengedve a két lány közé lépett. – Nem értem, miért utáljátok ennyire egymást. Amióta találkoztunk, folyamatosan azt próbálom elérni, hogy megkedveljétek a másikat, de…

-         Ami nem megy, azt nem kell erőltetni – fejezte be a mondatot Jack könnyeden.

Will felsóhajtott. Nem találta a szavakat. Sem ő, sem a két lány, akik kezdték egyre rosszabbul érezni magukat. Békülésre azonban egyikük sem volt hajlandó. Csend telepedett a kabinra; Will várakozással teli tekintettel nézett hol Elizabethre, hol Mollyra. Előbbi bocsánatkérően pislogott vőlegényére, utóbbi pedig egyre ingerültebben fészkelődött Jack béklyójában. Végül a kovács elunta a várakozást, és kisétált a kabinból. Elizabeth utána sietett, s nyomasztó csend maradt utánuk. Az a fajta csend, amikor az ember tudja, hogy valamit ki kellett volna mondania, de mégsem tette meg.

-         Mr. Sparrow, most már igazán elengedhetne – törte meg Molly a csendet. – Nincs itt senki, akinek nekitámadhatnék.

-         Ez nem elég indok – ellenkezett a kapitány vigyorogva. – Kilyukasztotta a hajómat és parancsolgatott a legénységemnek. Nevezzen meg még egy okot, amiért el kéne engednem, és megteszem – mondta, a lány füléhez hajolva.

-         Az, hogy Miss Swann szerint maga jó ember – mondta Molly, próbálva figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy amint kettesben maradt Jackkel, szíve a kelleténél gyorsabban kezdett verni.

-         Hazudik! – kiáltott fel Jack, maga felé fordítva a kalózlányt, hogy a szemébe tudjon nézni.

Molly kalapáló szívvel, meglepetten meredt a férfira, miközben érezte, hogy elpirul. A kapitány tekintete ekkor megváltozott: gesztenyebarna szeméből nem sütött a gyűlölet, helyette valami szokatlan lágyság áradt belőle.

A kalózlány hirtelen elfordította a fejét, és anélkül, hogy bármit mondott volna, kisétált a kabinból.

Kis idő múlva aztán visszament oda, hogy újra magához vegye kardját, amikor a padlón, egy barna, aranyozással díszített, fából készült dobozkát pillantott meg. Azt hiszem, ez Sparrowé – gondolta magában, miközben kezébe vette a tárgyat. – Egy tájoló – állapította meg, rövid szemrevételezés után. Az iránytű pirosra festett nyila az ajtó felé mutatott, nem pedig az északi irányba.

-         Ez a tájoló elromlott – jelentette ki a lány, majd a kis dobozzal a kezében elindult megkeresni Mr. Gibbset, hogy ezt vele is közölje.