Egy tájoló és egy meglehetősen furcsa felvetés

Kartács Molly a fedélzet alatti, a kabinokhoz vezető folyosón talált rá a Fekete Gyöngy navigátorára.

-         Mr. Gibbs! – szólította meg a férfit, kezében a barna fadobozzal. – Ezt az iránytűt a fenti kabinban találtam. Nem működik.

-         Ez Jacké – mondta a tengerész, majd átvette a lánytól a szerkezetet.

Felnyitotta a tetejét, és a piros nyílra nézett, amely a folyosó végén lévő kétszárnyú ajtó felé mutatott.

-         Ez tökéletesen működik, Miss Molloy – jelentette ki.

-         De hát nem Észak felé mutat! – ellenkezett a lány. – Miféle iránytű ez?

-         Mindig arra a dologra mutat, amire a legjobban vágyunk – magyarázta Gibbs. – Most az ajtó felé mutat, amely a raktárba vezet, ahol a rum van.

-         Tehát maga rumot szeretne inni – vonta le a következtetést a lány.

A férfi egy „látom, már érti” –mosollyal az arcán bólintott, majd visszaadta Mollynak a tájolót. A nyíl irányt változtatott: a fedélzetről lefelé vezető falépcső felé fordult. A két kalóz felvont szemöldökkel nézett össze, amikor egy hangot hallottak a lépcsőről:

-         Nem látta valaki a tájolómat?

Jack Sparrow jelent meg a folyosón. Molly érezte, hogy elpirul, Gibbs pedig még inkább felvonta a szemöldökét, majd egy sokatmondó horkantás kíséretében elment rumért. A lány összecsukta az iránytűt, aztán kifejezéstelen arccal Jackhez lépett:

-         A maga tájolója nem működik rendesen – közölte; azzal a férfi kezébe nyomta a dobozkát.

Majd választ sem várva, sietős léptekkel távozott. A kapitány összevont szemöldökkel nyitotta ki a tájolót, amely arra mutatott, amerre a lány az imént kiment. Megrázta a fejét, eltette a tájolót, és imbolyogva a raktár felé indult.

Amikor Kartács Molly felért a fedélzetre, levegő után kapkodott, a szíve kalapált, arca kipirult. Olyan hatást keltett, mintha kilométereket futott volna, pedig csak egy egészen kis lépcsőn jött fel. Remegő kézzel megérintette az arcát, amely szinte lángolt. Mi történik velem?  - kérdezte magától.

Nem tudta mire vélni sem a Jack Sparrow viselkedését, sem a sajátját: reggel a férfi legszívesebben a tengerbe dobta volna őt, amiért helyettesíteni merészelte, aztán valami megváltozott. Majd’ kiesett a szeme, úgy bámult rám délután – gondolta Molly, miközben a fedélzeten járkált. – Aztán a kabinban… alig akart elengedni, és az a furcsa lágyság a szemében… a szentségit, mennyire utálom!

-         Molly! – Paddy O’Connor lépett oda hozzá, kizökkentve ezzel a gondolataiból.

A férfi a kabinban történtekre volt kíváncsi, a lány pedig örömmel mesélt el neki mindent a nézeteltérésükről Elizabethtel, amely végül verekedéssé fajult. Örült, mert így nem kellett Jackre gondolnia; épp ezért a legapróbb részletre kiterjedően számolt be az eseményekről, a fedélzet alatti jelenetről azonban gondosan hallgatott.

-         Tudom, mit akarsz mondani – szólalt meg ismét Molly, miután befejezte a mesélést -, de eszem ágában sincs bocsánatot kérni Miss Swanntól. Annyi büszkeség azért bennem is van.

-         Amondó vagyok, hogy büszkeség ide vagy oda, tisztáznod kellene vele a helyzetet – vélte Paddy.

-         Már próbáltam, és ez lett a vége – bökött az arcán végighúzódó karmolásra. – Ő és én barátnők nem leszünk, annyi biztos.

-         De Willel muszáj leszel megbeszélni. Ez alól nem bújhatsz ki.

-         Tudom. Sort is kerítek rá, amint el tud szakadni a menyasszonyától.

Paddy a hajóorr fel pillantott, ahol Will és Elizabeth annyira belefeledkeztek a csókolózásba, hogy ágyúdörgés sem ugraszthatta volna szét őket. Tudtam – gondolta Molly, és halványan elmosolyodott. – Fogadok, hogy Will még azt is megbocsátaná, ha Miss Swann egy szép napon elárulná őt.

Pedig, miután elhagyta a kabint, a fiatal kovács egyáltalán nem tűnt megbocsátónak. Sietős léptekkel indult a hajóorr felé; egyszerre volt dühös, meglepett és csalódott. Meglepődött a két lány viselkedésén, csalódott bennük, amiért nem tudták megkedvelni egymást, és haragudott saját magára, amiért nem sikerült a számára két legfontosabb nőszemélyből barátnőket faragni.

-         Will! – érte utol a fiút Elizabeth. – Sajnálom.

Az a lány felé fordult. Igyekezett kemény maradni, de ahogy ránézett kipirult arcú, szomorú tekintetű, vérző orrú menyasszonyára, vonásai ellágyultak.

-         Elizabeth – szólalt meg hűvösen. – Azt hittem, már megbeszéltük ezt a féltékenység-dolgot.

-         Persze. Rengetegszer mondtad, hogy Molly a legjobb barátod, és semmit nem érzel iránta, mégis állandóan róla beszélsz, rajta tartod a szemed, ami arra enged következtetni, hogy nem mondasz igazat – mondta a lány szárazon.

-         Aggódom érte, ezért figyelem őt olyan gyakran – ismerte be a fiú. – Nem akarom, hogy bajba kerüljön.

-         Túl sokat aggódsz. – Elizabeth vőlegénye vállára tette a kezét. – Egyébként, azt hiszem, ő nem az a típus, akit féltened kellene. Majdnem rám lőtt – tette hozzá sértődötten.

-         Máskor meg az a bajod, hogy érted aggódok túl sokat – morogta Will. – Most pedig itt lenne az ideje, hogy elmondd, pontosan miért is ugrottatok egymásnak.

A lány egy hatalmas sóhajt követően elmesélte, mi történt közte és Molly között a kabinban. A fiú szemöldök-összevonással illetve halk nevetéssel kommentálta a hallottakat, és amikor menyasszonya odáig jutott a beszámolóban, hogy a kalózlány Jacket szidta, valami szöget ütött a fejébe. Mire Elizabeth befejezte, még el is mosolyodott.

-         Azt hiszem, tényleg alaptalanul vagy féltékeny – mondta végül.

-         Alaptalanul, - kérdezett vissza a lány, mint aki nem hisz a fülének. – Ezt miből gondolod?

-         Abból, hogy Molly szerintem másfelé kacsingat – vélte a fiú, arcán cinkos mosollyal.

-         Ez azt jelenti, hogy megbocsátasz? – Elizabeth kezdte visszanyerni a jókedvét.

-         Azt.

Azzal Will a menyasszonya derekára tette a kezét, és magához húzta őt. Zsebkendőjével letörölte a vért az arcáról, majd megcsókolta a lányt. Nem haragudott rá többé.

Másnap reggel Kartács Molly első dolga volt tisztázni Willel a történeteket. A fiú eleinte kérette magát, de végül a két barát nevetve veregette hátba egymást.

-         Remélem, megbarátkoztál a gondolattal, hogy a menyasszonyod és én nem leszünk legjobb barátnők – mondta a lány.

-         Muszáj leszek – szólt Will, háttal nekitámaszkodva a hajó korlátjának.

Tekintetét a kékesfehér ég felé fordította. Molly is így tett; mindketten a fehér, bodros bárányfelhőket bámulták.

-         Tudod, min gondolkodtam? – szólalt meg ismét Will.

A kalózlány már épp rá akart kérdezni, min, amikor veszekedés foszlányai ütötték meg a fülét. Paddy O’Connor és Mr. Gibbs álltak a közelükben, kézzel-lábbal magyarázva a másiknak.

-         Nem így volt! – rázta a fejét Gibbs. – Belelökték a vízbe!

-         Fenét! – vetette ellen Paddy. – Öngyilkos lett! A tengerbe vetette magát.

-         Mondom, hogy a férje belelökte!

-         Magától ugrott bele!

-         Min veszekedtek? – kérdezte Molly, amikor ő és Will odaléptek a két idősödő tengerészhez.

-         A Sziklás Part Fehér Asszonyának legendájáról – felelt Gibbs. – Mr. O’Connor szerint öngyilkos lett, pedig mindenki tudja, hogy a férje lökte a tengerbe!

-         Nem is volt férje! – ellenkezett Paddy. – Azért nevezik a Sziklás Part Fehér Asszonyának!

-         Nekem akkor is úgy mesélték, hogy a férje ölte meg – kötötte az ebet a karóhoz a Fekete Gyöngy navigátora.

Molly és Will lemondóan felsóhajtottak, a két öreg pedig továbbindult, azon vitatkozva, hogy a Sziklás Part Fehér Asszonyának volt-e férje, vagy sem.

-         Vén tengeri medvék – dörmögte Molly vigyorogva, miután az említettek hallótávolságon kerültek. – Ezt csinálják, mióta eljöttünk Tortugáról. Legendákat mesélnek egymásnak, aztán összevesznek minden apró részleten.

Aznap este Kartács Molly a kormányhoz vezető lépcsőn üldögélt, a fekete egyet bámulta, melyen a csillagok apró, fehér pontoknak látszottak az ezüstösen világító kerek Hold mellett. Kislánykorában Paddy O’Connor mindig az ilyen éjszakákon mesélte a leghátborzongatóbb legendákat: szellemekről, élőholt kapitányokról, elátkozott legénységekről.

Ahogy eszébe jutottak ezek a történetek, ráébredt, hogy nem is olyan régen a Fekete Gyöngyöt is átok sújtotta. Molly körbehordozta tekintetét a sötét fedélzeten, ahol rajta kívül egy lélek sem tartózkodott. Felállt a lépcsőről, és sétára indult a kissé kopott deszkákon, ujjaival végigsimítva a fekete korláton. Elképzelte, milyen lehetett, amikor csontvázmatrózok dolgoztak a hajón, foszló ruhákban, egy csontvázkapitány irányítása alatt. Szélroham söpört végig a fedélzeten, mire Molly megborzongott. Látta maga előtt az elátkozott legénységet, amint a köteleket húzzák, a hajót takarítják, foltozzák a vitorlát, miközben síri hangon énekelnek. Kinyílik a kabin ajtaja, és kilép rajta a kapitány, széles karimájú kalapban, almával a kezében…

Molly ekkor érezte, hogy valami van a vállán. Tudta jól: Jack, a majom az. Kezét az állat felé nyújtotta, hogy megsimogassa azt, ujjai azonban puha szőr helyett hideg csontokat tapintottak. A lányban meghűlt a vér, felsikoltott, és lesöpörte magáról a majmot. Mi lett Jackkel? – kérdezte magától, miközben tekintetével követte a menekülő csontvázat. Kezét mellkasára szorította, mintha így akarná visszatartani kiugrani készülő szívét – régen ijesztették meg ennyire.

Amikor a majom eltűnt a szeme elől, a lány megkönnyebbülten lélegzett fel, hogy aztán újra kiverje a verejték, ugyanis hirtelen egy vékony, csontos kéz ragadta meg a karját. Molly rémületében még levegőt venni is elfelejtett. Eljött értem a csontvázkapitány – gondolta, és kardot rántott volna, ha ekkora kéz gazdája nem szólal meg:

-         Miért ordítozik, Miss Molloy? Felveri a legénységet!

A lány a hang irányába fordult, és látta, hogy Jack Sparrow áll mögötte, rosszallóan méregetve őt.

-         Maga meg miért rémiszt halálra, Mr. Sparrow? – indított ellentámadást Molly, villámokat szóró szemmel, hevesen dobogó szívvel.

-         Eszem ágában sem volt megijeszteni. Csupán tudni akartam, miért sikított.

Molly ennek hallatán nyelt egy nagyot, miközben gyomra egészen kicsire szűkült.

-         Egy csontvázmajom miatt – bökte ki végül.

-         Ó. Elfelejtettem szólni, hogy az a bolhazsák teliholdkor csontvázzá változik – mondta Jack, mímelt megbánással. – de nem kell tőle félni, ártalmatlan.

-         Maga is jókor tud figyelmeztetni – dohogott a kalózlány, majd a fedélzeti lépcső felé indult. – Megyek, lefekszem. Jó éjszakát.

-         Magának is – mondta a kapitány, s egy üveg rumot húzott ki a kabátja alól. – De vigyázzon, nehogy megtámadják a csontvázak! – tette még hozzá, gúnyosan mosolyogva.

-         Maga meg vigyázzon, mennyit iszik – fordult vissza Molly. – Hacsak nem akarja, hogy megint én helyettesítsem. – Azzal eltűnt a fedélzet alatt.

Jack először a félig üres üvegre, majd a lépcsőre nézett, amelyen a kalózlány az imént távozott. Inkább mondok le a rumról, minthogy Kartács Mollyt még egyszer a Gyöngy kormányánál lássam! – gondolta magában. Lemondóan felsóhajtott, és gyászos képpel a tengerbe hajította az üveget.

-         Tudod, min gondolkodtam? – kérdezte másnap reggel Will Mollytól, amikor a főárbocnál engedték lejjebb a vitorlákat.

-         Nem, mivel nem vagyok gondolatolvasó – felelt a lány. – Min gondolkodtál?

-         Azon, hogy te és Jack szép pár lennétek – mondta a fiú.

Molly kezéből ennek hallatán kicsúszott a kötél, és a toldott-foldott fekete vitorla teljes egészében kibomlott.

-         A szentségit! – kiáltott fel a lány, majd teljes erejéből húzni kezdte a kötelet. – Badarságokat beszélsz – fordult vissza Willhez.

-         Egyáltalán nem – ellenkezett a fiú. – Ugyanis sok mindenben hasonlítotok egymásra.

-         Tényleg? Fel se tűnt.

-         Ő is valami ilyesmit mondana – csapott le az ifjú kovács. – Megfigyeltem, hogy bizonyos dolgokra ugyanúgy reagáltok. Emellett mindketten hajszoljátok a szabadságot, és gyűlölitek, ha irányítanak titeket.

-         Ez a legtöbb kalózkapitányra igaz – szúrta közbe Molly szárazon, miközben érezte, hogy elpirul.

-         Nem tudtok a nélkül elmenni egymás mellett, hogy ne vesznétek össze valamin – folytatta Will. – Ráadásul tegnap, amikor felsikítottál a fedélzeten, Jack szinte azonnal rohant, hogy megnézze, mi történt. Vonzódik hozzád, és ha jól látom, ez fordítva is igaz.

-         Sületlenségeket beszélsz – nevetett fel a kalózlány, miközben igyekezett nem foglalkozni eszement módon kalapáló szívével. – Szerelmes vagy, és a szerelmesek mind sületlenségeket beszélnek. Ha Jack Sparrow és én összeillünk, akkor Mr. Cotton ma este teli torokból fog énekelni! – jelentette ki határozottan.

Ez teljességgel lehetetlen volt, ugyanis mióta Mr. Cottonnak kivágták a nyelvét, egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkán.

-         Ahogy gondolod – vont vállat Will. – De ne hidd, hogy vak vagyok.

Molly csak hümmögött, majd Jack Sparrow felé fordult. A férfi csimbókos, fekete hajába belekapott a szél, ahogy a kormánynál állva a tengert kémlelte. Ő meg én?  - morfondírozott a kalózlány. – Honnan veszi Will ezt a badarságot? Semmi közös nincs bennünk – állapította meg, miközben végigjáratta a kapitányon méregzöld tekintetét. – Na jó, csak annyi, hogy mindketten nadrágot hordunk és szeretjük a rumot.

-         Ha gondolja, Miss Molloy, adok egy távcsövet, hogy jobban lásson! – szólt oda neki Jack, száját gúnyos mosolyra húzva.

Molly fülig vörösödött, a férfi szavait hallva. Vetett rá egy gyilkos pillantást, majd füstölögve a hajóorr fel indult. Will pedig úgy döntött, Jackkel is közli ama felvetését, miszerint a kapitány és Kartács Molly mennyire összeillenek.

-         Sületlenségeket beszélsz – mondta Jack lesújtó hangnemben, miután felszedte az állát a padlóról. – Bár... hogy ne beszélnél sületlenségeket, amikor szerelmes vagy? A szerelmesek mind sületlenségeket beszélnek. Tudod, William, ha én és Miss Molloy összeillünk, akkor Mr. Cotton ma este teli torokból fog énekelni!

A fiatal kovács diadalittasan elmosolyodott, ám még mielőtt a kapitány megkérdezhette volna, minek örül ennyire, Kafir, az egyik matróz földet pillantott meg a láthatáron. Közeledtek a negyedik térképdarabot rejtő sziget felé.

A Fekete Gyöngy gond nélkül kikötött a homokos parton. Miután elhagyták a hajót, Jack elővette az iránytűjét, mely az előttük álló sűrű, buja dzsungel felé mutatott.

-         A negyedik darab valóban itt van – jelentette ki a kapitány. – Méghozzá arra – bökött ujjával az átláthatatlan őserdőre

Rövid tanácskozás után a Gyöngy úgynevezett vezérkara megállapodott abban, hogy a legénység nagy része maradjon a hajón Gibbsszel együtt, míg a többiek nekivágnak a dzsungelnek. A vezérkart hatan alkották: Jack, Will, Elizabeth, Molly, Gibbs és Paddy.

-         Ha két nap múlva nem térünk vissza – mondta a kapitány a navigátorának -, tudja, mit követel az eskü.

-         Hogyne, kapitány – bólintott a férfi, látszólag komoly arcot vágva, azonban szürkés szemében mosoly bujkált.

Ha egy hétig keresgélnénk a dzsungelben, még akkor is megvárnának bennünket – gondolta Molly, hálásan pillantva az idősödő tengerészre.