A Gyász Szigetén

Fél órával a megbeszélés után Jack Sparrow, Will Turner, Elizabeth Swann, Kartács Molly, Paddy O’Connor, Mr. Cotton (és a papagája), Kafir, valamint négy másik matróz ásóval, némi élelemmel felszerelkezve nekivágott az őserdőnek. Mivel a buja növényzetben nehezen lehetett csak közlekedni, Jack előreküldte két emberét, hogy tisztítsák előttük az utat. Kartács Molly még sosem járt dzsungelben, ezért tátott szájjal nézte az égbe törő, vastag törzsű fákat, melyeken zöld futónövények kúsztak felfelé. Akadt olyan is, amelyet már teljesen benőtt a lián. A kalózlány az alacsonyabbra nőt, hatalmas zöld levelű növényeket is alaposan szemügyre vette, megcsodálta rajtuk az óriás méretű, színes virágokat is.

A két sereghajtó matróznak, Wilsonnak és Fieldsnek gyakran kellett rászólnia, hogy ne maradjanak le a többiektől. Molly ilyenkor helycserét ajánlott a két, harmincas éveiben járó, borostás arcú férfinak. A félszemű Wilson még el is fogadta volna, a sebhelyes arcú Fields azonban hallani sem akart erről. Azt mondta, a kapitány parancsát követni kell, és ő megmondta: nem veszíthetik el Mollyt. A lány ennek hallatán egy dühös fújtatás kíséretében ott hagyta őket. A tájolóját nézegető Jackhez sietett, a menet elejére.

-         Nincs szükségem testőrökre! – közölte a férfival ellentmondást nem tűrő hangon. Az erre megtorpant.

-         Fogalmam sincs, miről beszél, Miss Molloy – mondta, lekicsinylően végignézve a lányon. – Kifejtené ezt részletesebben?

-         Fields és Wilson azt a parancsot kapták magától, hogy nem veszíthetnek el engem – magyarázta a lány dühtől vöröslő arccal. – Tudok vigyázni magamra, nem kell…

-         Én nem adtam nekik ilyen parancsot – vágott közbe Jack felemelt mutatóujjal. – csak azt mondtam nekik, lehetőleg senki ne legyen mögöttük. Bizonyára félreértelmezték. Egyébként, ha igaz is lenne, amit hallott, akkor se higgye, hogy magáért aggódok. Ha nem hordaná az övén azt a térképdarabot, szó nélkül hagynám, hogy elvesszen a dzsungelben. De most menjen innen, Miss Molloy – mondta, kezével elhessegetve a kalózlányt. – Zavarja a tájolómat.

Kartács Molly a későbbiekben végig a két sereghajtó, Wilson és Fields közelében maradt, ugyanis gyanúsnak találta a parancs félreértelmezését. Egész úton fülelt, hátha el tud csípni valami információt, amely megerősítené gyanúját. A két férfi azonban végig a tortugai nőkről folytatott magasröptű társalgást, a kalózlány nagy bánatára.

A Fekete Gyöngy utasai egyre beljebb hatoltak a dzsungelben, miközben az ég egyre sötétedett. Ezzel egy időben megjelentek a moszkitók, és alaposan összecsipkedték a térképvadászokat. Egy tisztásra érve úgy döntöttek, ott maradnak éjszakára, így Jack elküldte a matrózait tűzifáért, majd végignézte, ahogy Will, Elizabeth, Molly és Paddy előkészítik a vacsorát. Húsz percen belül mind a tizenegyen a tűz körül ültek, fából faragott nyárssal a kezükben, kolbászt sütögetve. Hamar beosztották, ki mikor fog őrködni, aztán előkerült egy-egy rumos üveg, felszínre hozva a tengerészek jókedvét. Egyszer még – Mr. Cotton kivételével – dalra is fakadtak. Molly ekkor így szólt Willhez:

-         Az elméletednek lőttek – mondta mosolyogva. – Mr. Cotton nem énekel.

-         De a papagája igen – mutatott rá a fiú, fejével a madár felé bökve, mely jobbra-balra billegett gazdája vállán, éneklésre emlékeztető tevékenységet folytatva.

-         Az nem számít – legyintett a lány.

-         Az elméletem egyébként egyre inkább beigazolódni látszik. Tudod, hogy Jack ugyanúgy reagált rá, mint te? Szóról szóra ugyanazt mondtátok!

-         Ezt csak álmodtad – bizonygatta Molly, és örült, hogy a tűz fényénél nem látszik, mennyire elpirult.

Később azonban nem tudott a fiú szavaitól szabadulni; azok folyamatosan ismétlődtek a fejében, arra késztetve Mollyt, hogy Jackkel való kapcsolatán töprengjen. Willnek nincs igaza – győzködte saját magát, amikor őrködés közben a lobogó tűzbe bámult. – Egyszerűen NEM LEHET igaza.

Biztos vagy ebben? – hallott egy huncut hangot a fejében. – Ha igen, akkor miért ver gyorsabban a szíved, ha csak meghallod Jack Sparrow hangját? Nagyon is elképzelhető, hogy Willnek igaza van.

Még ha így is állnak a dolgok, őt csak az övcsatom érdekli – vetette ellen a lány. – Ha meg tudná szerezni magának, soha többé nem látnánk egymást.

És te? Te nem ezt tennéd? – folytatta a hang. – Ha ellopnád a térképdarabot, elfoglalnád a Gyöngyöt, őt pedig itt hagynád a szigeten.

Nem tudnám megtenni. Különben sem biztos, hogy a matrózai hosszú távon is hallgatnának rám.

Na látod. Ezek szerint Willnek igaza van – vonta le a következtetést a hang. – Vonzódsz hozzá.

A szentségit! Nekem csak egyetlen szerelmem van, az pedig a tenger, és nem egy gátlástalan, iszákos, bosszantó kalóz! – Molly a pillanat hevében felpattant őrhelyéről. A hang a fejében elhallgatott, a lány pedig végignézett tíz alvó társán. Tekintete sokáig időzött Wilsonon és Fieldsen, akik a legnagyobb nyugalomban húzták a lóbőrt. A kalózlányon kívül csak egy ember volt ébren: Jack Sparrow.

A férfi a hátán fekve nézte a csillagokat, és a tűz felfelé szálló, szürke füstjét, miközben Will szavain töprengett. Képtelenség, hogy igaza legyen – gondolta magában. – Molly csak egy kislány, aki kalózosdit játszik. De ahhoz képest, hogy még nincs húsz éves, nagyon ravasz, és még Norringtonnál is bosszantóbb. Határozottan rosszabb, mint bármelyik nő, akivel eddig találkoztam. Mégis…

-         Ugyan már! Badarság! – mondta ki hangosan.

Molly felé fordult, mire Jack alvást színlelt. A lány odalépett hozzá, egy pillanatra megállt fölötte, majd így szólt:

-         Igaza van. Badarság – motyogta, azzal a kapitány közelében heverő fakupachoz lépett, és magához vett néhány ágat.

Amikor rátette azokat a tűzre, visszaült eddigi helyére, és halkan énekelni kezdte azt a dalt, melynek köszönhetően Tortugán újra találkozott Paddy O’Connorral. Jack pedig azon vette észre magát, hogy félálomban, lehunyt szemmel hallgatja, amint Kartács Molly a maga tiszta alt hangján így dalol:

Bánatomat italba fojtom
Így próbállak feledni én.
De ivás közben arra gondolok:
Oh, Peggy Gordon, bár itt lennél.

***

A társaság hajnalban, nem sokkal napfelkelte után ébredt. A tűz addigra kialudt, már csak üszkös fadarabok jelezték a helyét. Némi szedelőzködés után ismét nekivágtak a dzsungelnek, ki újult erővel, ki fáradtan, kialvatlanul. Ez függött az őrködés mennyiségétől, az elfogyasztott rumétól, a röpködő denevérektől, valamint a zavaros gondolatoktól.

Körülbelül két óra gyaloglás után Taylor, az egyik úttisztító matróz azzal állt oda Jack elé, hogy kitaposott ösvényre bukkantak. Átvágtak egy tisztáson, és az erdő egy olyan szakaszához értek, ahol az utat már valaki megtisztította előttük.

-         Ezek szerint Krall megelőzött minket – szólt Kartács Molly csalódottan.

Még mielőtt bárki reagálhatott volna erre, Jones, a másik úttisztító matróz lélekszakadva rohant oda hozzájuk.

-         Tűz van! Valami ég ott, arrafelé! – lihegte a magas, vékony, őszes szakállú, fekete szemű férfi.

Jack elővette a tájolóját, és erősen a térképdarabra koncentrálva kinyitotta azt. A piros nyíl az ösvény felé mutatott, amely a távolban gomolygó sötétszürke füsthöz vezetett.

-         Arra lesz a térképdarab! – kiáltott fel a kapitány. – Gyerünk!

Mind a tizenegyen futásnak eredtek, és meg sem álltak az ösvény végéig, amely kivezette őket az őserdőből. A tengerparton találták magukat egy cölöpökre épített, lángokban álló fakunyhó közelében.

-         A szentségit! – szitkozódott Molly. – Elkéstünk.

-         Oda nézzetek! – kiáltotta Elizabeth, és egy hatalmas, barnára festett, fehér vitorlás, háromárbocos hajóra mutatott, mely egyre távolodott a szigettől.

A Fekete Gyöngy még aznap délután elhagyta a szigetet. Jack Sparrow ugyanis visszaküldte a hajóra Mr. Cotton papagáját azzal az üzenettel, hogy a többiek induljanak el a part mentén, és vegyék fel őket. A tizenegy dzsungeljáró ezután nekilátott a tűz eloltásának, amely teljesen tönkretette a fakunyhót. A megégett cölöpök nem bírták a házat megtartani, ezért az összedőlt. Az üszkös romok között semmi használható dologra nem bukkantak, és a ház tulajdonosáról sem tudtak meg semmit. Szinte biztosak voltak benne, hogy Daniel Krall megölte őt, azonban nem találták meg a holttestét.

A kalózok a homokos parton, vert sereg módjára indultak vissza oda, ahonnan előző nap elindultak, Kartács Mollyn úrrá lett a búskomorság: sajnálta, hogy későn értek oda, elhalasztva ezzel a negyedik térképdarabot és a bosszú lehetőségét.

-         Háromnál több darab úgysem lehet nála – vigasztalta Will. – Utol fogjuk érni őket. Jack nem véletlenül küldetett a hajóért.

-         Mondasz valamit – erőltetett a lány egy halvány mosolyt az arcára.

A Fekete Gyöngy délután két óra körül talált rá a tizenegy tengerészre, és nem telt bele tíz perc, máris a nyílt vízen hajóztak, Daniel Krall nyomában.

A fedélzeten estig semmi rendkívüli nem történt: Paddy és Gibbs nem kaptak össze semmilyen legendán, sőt, Jack és Molly sem keveredtek vitába. Kivételesen. Miután azonban a narancssárga nap eltűnt a horizontról, beindultak az események. Azzal kezdődött minden, hogy Marty gondterhelt arccal sietett oda Jackhez.

-         Kapitány, tolvajt fogtunk! – jelentette.

-         Tolvajt? – vonta fel szemöldökét a férfi. – Ez érdekes.

A kormányt átadta Willnek, majd követte az alacsony termetű matrózt, aki a fedélzeti kabinba vezette őt. Odabent Gibbs és Mr. Cotton állt, két eszméletlen férfi mellett. A néma tengerész papagája fölöttük röpködött körbe-körbe, azt kiabálva: „Árulók! Árulók!”

-         A fiókokban kutakodtak, amikor beléptünk – mondta Gibbs. – Ha jól sejtem, a térképdarabokat keresték.

-         Wilson és Fields – állapította meg Jack, szemügyre véve a két eszméletlen embert. – Zárjátok őket a tömlöcbe. Még szükségünk lehet rájuk.

Azzal visszasétált a fedélzetre, hogy előkerítse a vezérkar többi tagját, és közölje velük, mi történt a kabinban. Kartács Molly kivételével mindenkit meglepett az esemény. A kalózlány a dzsungeljárás óta gyanúsnak találta a két elfogott matrózt. Igaz, gyanakvását némileg elaltatta az a tény, hogy Wilson és Fields egész úton a tortugai örömlányokról beszéltek, és végigaludták az éjszakát.

-         Szóval árulók – mondta a lány, két karját a mellkasa előtt összefonva. – Jól sejtettem.

-         Most már csak az a kérdés: Krallhoz tartoznak-e, vagy sem – mondta Will.

-         Nekem ugyan nem ismerősek, de az én arcmemóriám csapnivaló, ezért könnyen meglehet, hogy az ő emberei – szólalt meg Paddy, lesütött szemmel.

-         Mi lenne, ha alaposan kifaggatnánk őket, miután magukhoz tértek? – vetette fel Elizabeth. – Megfelelő érvekkel bárkit szóra lehet bírni – tette hozzá cinkos mosoly kíséretében.

Kartács Molly pedig – saját maga legnagyobb megdöbbenésére -, visszamosolygott rá.

A kalózlány a későbbiek során többször ment le a tömlöchöz megnézni, a két fogoly felébredt-e már. Amikor negyedszer is a padlón fekve találta őket, elhatározta: reggelig nem háborgatja őket. Már elindult felfelé, amikor egy reszelős hang szólt utána:

-         Tudtad, hogy anyád könyörgött az életéért? – kérdezte. – Ott feküdt Krall kapitány lábainál, és zokogott. Könyörgött, hogy ne öljék meg.

Molly ennek hallatán visszafordult; dühtől parázsló tekintettel, pengevékonyra húzott ajkakkal.

-         Az én anyám sosem tett volna ilyet! – szólalt meg dacosan.

-         Azt te csak hiszed – csóválta a fejét a félszemű Wilson, az előbbi reszelős hang gazdája.

-         Életemben nem láttam annál szánalmasabbat – szólalt meg Fields, kéjesen vigyorogva. – Pedig a kapitányunk csak eljátszadozott vele egy kicsit. A nagy Flor Negra, a Földközi-tenger leghírhedtebb kalózkapitánya meg csak kapaszkodott a lábába, miközben bocsánatért esedezett a koszos ír kormányosának.

Mollyt minden szó tőrdöfésként érte. Tudta jól, mit jelent „eljátszadozni valakivel;”annyi, mint megbecsteleníteni. A lány a dühtől falfehér arccal hallgatta a két férfit, miközben méregzöld szeme könnyel telt meg.

-         Nem! – ellenkezett. – Ez nem lehet igaz!

-         Pedig az – bizonygatta Wilson, élvezettel figyelve Molly reakcióit. – Mindenki tudja, hogy igaz. Kérdezd csak meg azt a vén iszákost, apád barátját. Ugyanazt fogja mondani, amit én.

Molly lelki szemei előtt látta az anyját, amint megtépázva, könnyektől maszatos arccal kapaszkodik az önelégülten vigyorgó Daniel Krall falábába, fekete szemeit a két nagydarab fekete bőrű tengerész között vergődő apjára emelve, aki a szoba sarkában állt, és végig kellett néznie, amit Krall a feleségével művel, aki el-elcsukló hangon két szót rebeg: „bocsáss meg.”

-         Ez lehetetlen! – kiáltott fel, azzal sarkon fordult, és sietős léptekkel elhagyta a tömlöc szintjét.

A fedélzet felé tartott. Próbált elmenekülni az imént látott, kínzó kép elől; egyre csak azt hajtogatva: „ez nem történhetett meg,” lelke mélyén azonban tudta, hogy nincs igaza.