Összeáll a (tér)kép

Kartács Mollyt a hajófenéken található tömlöcbe vezették. A vasráccsal elkerített sötét, nyirkos területet a helyiség másik végébe akasztott lámpás világította meg, igencsak gyér fénnyel. A lány még sokáig szitkozódott a rozsdás rácsba kapaszkodva. Haragudott Daniel Krallra, amiért az megölte a szüleit, haragudott Will Turnerre és Paddy O’Connorra, amiért cserbenhagyták, Jack Sparrowra, amiért elárulta, és saját magára, amiért megbízott a férfiban. Egyszer csak egy kezet érzett a vállán, s ez mozdulatlanná dermesztette Mollyt.

-         Ennek nincs semmi értelme, kisasszony – szólt a kéz gazdája mély, rekedtes hangon.

A kalózlány megfordult, a gyér fényben azonban csak egy sziluettet látott.

-         Maga kicsoda? – kérdezte remegő hangon, mivel az idegen férfi megijesztette.

-         A nevem Marcus Ferrel – mutatkozott be a fogoly, belépve a fénysugárba.

Molly első látásra hetven évesnek saccolta a görnyedt hátú, ősz szakállú férfit, aki fehér haját copfban viselte a tarkóján. Arcát mély ráncok barázdálták, sárgás színű szeméből szomorúság áradt. Öltözete egy hajdan fehér ingből, egy szakadt, barna nadrágból és egy fekete, csatos cipőből állt. Csontsovány, ráncos kezét barátságosan a kalózlány felé nyújtotta.

-         Molly Molloy – mutatkozott be az új rab, megrázva a felé nyújtott kezet. – De sokan Kartács Molly néven ismernek.

-         Dalos Molloy – mondta erre Marcus Ferrel, távolba révedő tekintettel. – Ezek szerint magának is köze van az elrejtett faluhoz – állapította meg.

-         Dalos Molloy? – kérdezett vissza a lány. – Ő a dédapám volt?

-         Jonathan „Dalos” Molloy – bólogatott Marcus.

-         És maga mióta van itt?

-         Két napja. Hajnalban törtek rám, elfogtak, magukhoz vették a térképdarabot, aztán felgyújtották a házamat – magyarázta az idős férfi, miközben hátát a falnak vetve leült. Molly csatlakozott hozzá. – Kértem, hogy öljenek meg, de nem tették.

-         Ha két napja van itt, akkor maga lakott azon a szigeten! – rakta össze a képet Molly. – azt hittük, meghalt, annak ellenére, hogy nem találtuk meg a holttestét. Egyedül élt ott?

-         Már vagy húsz éve. A fiam halála után költöztem a Gyász Szigetére. Az elrejtett falu legendájáról pedig teljesen megfeledkeztem, amíg fel nem bukkant Krall.

-         Egy pillanat! Ha húsz évig teljesen egyedül élt ott, hogyan találták meg? – kérdezte a lány összevont szemöldökkel. – Egyáltalán, tudta valaki, hogy ott van?

-         Senki nem tudta, Krall mégis megtalált, mert vele van Ő.

Molly már nyitotta volna a száját, hogy megkérdezze, ki az az „Ő,” amikor megjelent a cellánál a két megtermett, matróz, akik bezárták a kalózlányt.

-         Miss Molloy – mondta egyikük, egy fekete bőrű férfi. - A kapitány beszélni akar magával.

Ezalatt a Fekete Gyöngyön tapintani lehetett a feszültséget a vezérkar tagjai között. Will Turner fel-alá járkált a fedélzeti kabinban, Paddy O’Connor a fiókos szekrény tetején dobolt az ujjaival, Elizabeth Swann feldúlt vőlegényét próbálta megnyugtatni, sikertelenül. Egyedül Jack Sparrow ült nyugodtan, hátradőlve a székén, lábát az asztalon pihentetve. Mr. Gibbs mögötte állt, idegesen malmozva az ujjaival.

-         Hogy tehetted ezt, Jack? – kérdezte Will dühösen. – Képes voltál csak úgy odadobni Mollyt annak az embernek, aki megölte a szüleit!

-         Ismerhetnél már annyira, hogy tudd: simán megtettem, és megtenném máskor is – felelte a férfi csevegő hangon.

-         Nem furdalja a lelkiismeret? – szólt közbe Paddy felháborodottan.

-         Nincs is lelkiismeretem – vont vállat a kapitány.

-         És ha őt is megölte?! – Will az asztalra csapott.

-         Gondolkozz már, William! Ha meg akarta volna ölni, akkor azt orrunk előtt végzett volna vele. De tudod, mit? – Jack gunyorosan a fiúra pillantott. – Ha annyira tenni akarsz érte valamit, menj és szabadítsd ki. A Démon itt van a nyomunkban – bökött hüvelykujjával az ablak felé, melyen keresztül jól látszott a háromárbocos hajó, mely árnyékként követte a Gyöngyöt.

Will beletörődött abba, hogy a jelenlegi helyzetben nem tudnak Mollyn segíteni. Egyelőre. Elizabeth odalépett hozzá, és megnyugtatásképpen vőlegénye vállára tette a kezét.

-         Mindig hamarabb járna a kardod, mint az eszed – közölte lesújtóan Jack, majd a zsebébe nyúlt, és előhúzta onnan a térképdarabokat

Mind a hatot letette az asztalra, a vezérkar tagjai pedig nekiláttak a térkép összerakásának. Többféle sorrendben illesztették egymáshoz a hatalmas aranykorong darabjait, de nem jártak sikerrel, hiába vélték felfedezni egyszer-egyszer egy városka alaprajzát. Ráadásul a kirakós elemei egymás közelében felforrósodtak, megégetve az ember kezét. Mintha parázsból akartak volna szobrot csinálni. A tizenegyedik próbálkozásnál az izzó fémdarabok összeforrtak, egy hatalmas aranykorongot alkotva, melyen meg sem látszott, hogy száz évvel ezelőtt feldarabolták. Jack, Will, Elizabeth, Gibbs és Paddy egy darabig tátott szájjal bámulták az asztalon heverő térképet, majd miután úrrá lettek döbbenetükön, alaposan szemügyre vették a tárgyat.

Hamar rájöttek, hogy a korong magát a szigetet jelképezi, a különböző vésetek erdőt, a domborulatok pedig sziklákat, hegyet jelölnek. A középpontba egy keskeny kanyargós vonal vezetett a korong szélétől.

-         Ez a folyónak felel meg – állapította meg Paddy. – Ahol pedig a folyó kitör a sziklák közül, ott lesz a folyó bejárata – bökött ujjával a vonalra, mely eltűnt a sok kitüremkedés között a térkép közepén. – Valószínűleg ezek az apró rovátkák is erre utalnak.

A többiek tüzetesebben megvizsgálták a férfi által kiemelt részleteket, majd mérlegeltek. Egyet kellett érteniük az uslteri kormányossal.

-         Pontosan ezt akartam mondani! – szólalt meg Jack, miután átgondolta az előbb hallott teóriát, s vállon veregette Paddyt, aki megvető horkantás kíséretében arrébb állt, mivel Molly miatt neheztelt a kapitányra.

-         Jack, az a szóbeszéd járja, hogyha megfordítjuk a térképet, megtudjuk, hol van a kincs – mondta Gibbs.

A kalóz erre a másik oldalára fordította az időközben lehűlt korongot. A térkép hátulján furcsa, vésett jelekből álló sorokat fedeztek fel.

-         Mintha valamilyen írás lenne – állapította meg Elizabeth összevont szemöldökkel. – El tudja valaki olvasni? – nézett kérdőn a négy férfira, akik a fejüket rázták.

-         Öhm, én úgy értettem, hogy fejjel lefelé fordítsuk – helyesbített a Fekete Gyöngy navigátora.

A többiek sokatmondó pillantást váltottak, majd úgy jártak el, ahogy Gibbs javasolta: fejjel lefelé fordították a korong térkép részét, így a vésetek és domborulatok erdő és sziklák helyett utcákat jelöltek. A kincshez a folyót jelképező keskeny vonal vezetett. Tehát a templomban van – gondolta magában Jack. – Sejthettem volna.

-         Bízzunk benne, hogy a kincs megtalálásához nem kell megfejtenünk azt a furcsa írást – sóhajtott fel Gibbs.

Bízzunk inkább abban, hogy Mollynak nem esett baja – gondolta Paddy, szomorúan pillantva a mögöttük haladó Démonra.

A két tengerész a kapitány kabinjába kísérte Kartács Mollyt. A helyiség mind méreteit, mind bútorait tekintve messze elmaradt a Fekete Gyöngyétől: a berendezést egy szögletes faasztal, néhány háttámlájú szék egy vetetlen ágy és egy kazettás ajtajú szekrény alkotta. Az asztalnál Daniel Krall ült, szokás szerint önelégülten vigyorogva, egy rézbőrű férfi társaságában, akinek hatalmas, horgas orra volt, két mandulavágású szeme alig látszott ki ráncokkal barázdált arcából; tarkóján szoros varkocsba fogott ősz hajába fekete szálak vegyültek. Mindössze egy fekete nadrágot viselt, pedig meztelen felsőtestén már megereszkedett a bőr. Nyakában vastag, jádekövekkel díszített nyakék függött. Molly hátán végigfutott a hideg, amikor tekintete találkozott a férfiéval. Érezte, hogy a félelem összeszorítja a gyomrát, felgyorsítja a szívverését és a légzését. Arcán dacos kifejezés ült, így nézett Daniel Krall felemás színű szemébe.

-         Beszédem van magával, Miss Molloy – szólt a kapitány. – Üljön le.

-         Inkább állok – mondta a lány hűvösen.

Krall elzavarta két megtermett matrózát, majd ismét Mollyhoz fordult:

-         Engedje meg, hogy bemutassam Mr. Coppert – mondta mézesmázos hangon, karjával a rézbőrű felé intve.

-         Őt is egy térképdarab miatt tartja a hajón? – érdeklődött a kalózlány ingerülten.

-         Engem az egész térkép érdekel – szólt ekkor az öreg, hátborzongató, magas tónusú hangon, miközben ujjaival tornyot formált. – Ezért kértem Mr. Krall segítségét, akinek a nagyapja részt vette a falum lemészárlásában; éppúgy, mint az ön dédapja.

-         A faluja? – csodálkozott el Molly. – De ott mindenki meghalt száz éve!

-         A főpap túlélte, mert alkut kötött a tengerészekkel – emlékeztette Krall.

-         Igen, de…

-         Az alkuban az állt, hogy én nekik adom a térképet, ha elvisznek a szigetről – vette át a szót Copper. – Megtették. Én aztán elhagytam a hajójukat, és elkezdtem járni a világot. Rengeteg tudást szívtam magamba az évek során; ennek köszönhetően nem haltam még meg. A száz év most letelt, itt az idő, hogy véghez vigyem tervemet: népem feltámasztását. Ehhez kell a térkép.

Kartács Molly megremegett. Elkerekedett szemmel, tátott szájjal hallgatta a rézbőrűt, aki olyan könnyed hangon beszélt, mintha csak az időjárásról csevegnének egy napsütéses délutánon. A kalózlány nem érte fel ésszel, hogyan élhet még mindig ez a férfi, ha már elmúlt száz éves. Bár hitt a legendákban, elképzelhetetlennek tartotta ezt az egész tervet. Kísértetekről meg élőhalottakról már hallott, de olyasvalakiről, aki a népét akarja visszahozni a Túlvilágról, még nem. Ráadásul egy térkép segítségével!

-         De… a térkép csak a kincs helyét jelöli! – szólalt meg végül.

-         Annál sokkal többet – vetette ellen Copper. – Azt is megmutatja, hol van a falu. Engem azonban nem ez érdekel, hiszen mindenre jól emlékszem. A térkép másik oldalára van szükségem; oda vésték a varázsigét, mellyel feltámaszthatom a népem! – az utolsó szavakat szinte már kiáltotta. – A varázslat végrehajtásához azonban áldozatokat kell bemutatnom az isteneknek; lehetőleg a gyilkosok véréből. A keresésükre indultam, amikor találkoztam Mr. Krallal, és szövetséget kötöttünk.

-         Maga segít áldozatokat gyűjteni, és cserébe megkapja a kincset? – fordult Molly a kapitányhoz.

-         Tulajdonképpen igen, megkapom a kincset, és ha Mr. Coppernek sikerül a varázslat, én leszek az elrejtett falu uralkodója.

Csend telepedett a kabinra; Krall kíváncsian figyelte foglya reakcióit, Copper nagyszabású tervét szövögette, Molly pedig a hallottakon töprengett, majd kis szünet után így szólt:

-         Ez nem igazságos! Mr. Ferrelt feláldozzák, magát pedig nem, amikor mindkettőjük leszármazottai részt vettek a gyilkolásban!

-         Csak tudni kell alkut kötni, ennyi az egész – tárta szét a karját Krall. – És hadd emlékeztessem: a maga dédapja is ott volt – tette hozzá mosolyogva.

-         Hány áldozatra van szükség? – kérdezte a lány.

-         Hatra, de nem muszáj, hogy mindegyikük a gyilkosok leszármazottja legyen – felelte Copper.

Molly ismét a gondolataiba merült, és lassan összerakta a fejében a képet. Krall nem támadta meg őket a Gyöngyön, hanem inkább belement Jack Sparrow nevetséges és dühítő alkujába. Hát persze!  - kiáltott fel gondolatban. – Sparrow, Will, Miss Swann, Paddy és Mr. Gibbs. Ez öt ember. Plusz Mr. Ferrel, az hat, meg én, az… az már hét. Krall azzal az átkozott alkuval szerzett magának öt áldozatot, akik nem tudnak a rézbőrűről. Csapdát állítottak, és Jack Sparrow már bele is sétált.

-         A szentségit! – tört ki belőle. – Hogy lehet valaki ennyire…? Várjunk csak! A Gyöngy vezérkara, Mr. Ferrel meg én, az összesen hét. Kell egy pótáldozat is? – bukott ki belőle a kérdés.

-         Vág az esze, Miss Molloy, de szó sincs pótáldozatról – mondta Krall, megállva a lány előtt. – Viszont van a maga számára egy ajánlatom. Tudja, egy feltámasztott népnek királynőre is szüksége van.

Mollyban megállt az ütő, amikor rájött, mit ajánlott neki a kapitány. Elfutotta a pulykaméreg, arca lángolt a dühtől. Krall ezt látva intett az üvegezett kabinajtóban álló két emberének.

-         Azt már nem! – kiáltott fel Molly az indulattól remegő hangon. – Nem leszek királynő egy szigeten! Végképp nem a szüleim gyilkosának az oldalán!

-         Rossz döntés, Miss Molloy – ingatta a fejét Krall, miközben a két matróz két oldalról lefogta a feldúlt kalózlányt, aki ezt észlelve heves kapálódzásba kezdett. – Nagyon, nagyon rossz döntés – ismételte szánakozó hangon.

Azzal felvette az asztalon heverő kilencágú korbácsot.