Összeáll a (tér)kép
- folytatás -

Kartács Molly alig állt a lábán, amikor a két nagydarab matróz visszakísérte a Démon tömlöcébe. Lángvörös haja csapzottan tapadt a fejére, orrán és homlokán gyöngyözött a verejték, ajkai elfehéredtek. Inge hátul több helyen is elszakadt, s a hosszú, keskeny hasítékok körül a piszkosfehér vászon vérvörösre színeződött. Amikor becsapták mögötte a rácsos ajtót, a lány összeroskadt. Nem tudta eldönteni, a dühtől remeg vagy a fájdalomtól. Fülében csengett a korbács éles, fülsértő hangja, ahogy a hátán csattant, úgy érezte, az ostor, akár egy kígyó, ismét belémar. Haragudott magára, amiért ennyire elgyengült, egy olyan embernek, aki kalózhajón nőtt föl, nem szabadna. Azonban, bár az Érkirálynőn töltött évek megedzették Mollyt, a korbáccsal nem került közelebbi kapcsolatba.

-         Szörnyen néz ki – jelent meg mellette Marcus Ferrel, együtt érzőn pillantva a lányra.

Az úgy döntött, összeszedi magát. Kisimította az arcába lógó hajtincseket, felhúzta a térdeit, majd rájuk hajtotta a fejét. Egy darabig lehunyt szemmel ült, mélyeket lélegezve, így próbálva erőt gyűjteni.

-         Miről akart Krall beszélni magával? – kérdezte Marcus, miután a lány kinyitotta a szemét.

-         Megosztotta velem az elrejtett faluval kapcsolatos terveit – felelt Molly szárazon. – Aztán megtudtam, hogy tőrbe csalta a barátaimat, legvégül pedig elutasítottam a házassági ajánlatát.

-         Feleségül kérte magát? – csodálkozott el a férfi.

-         Azt akarta, legyek én a falu királynője, de nem mehetek feleségül a szüleim gyilkosához! Számomra a házasság börtön, a szárazföld és a korona is az. Rosszabb lenne a legsötétebb tömlöcnél. Így hát elutasítottam az ajánlatát.

-         Ezek szerint magát is fel fogják áldozni.

-         Azt hiszem, igen – bólogatott Molly. – Mr. Ferrel, maga mit tud erről a Copper nevű bennszülött fickóról? – kérdezte kicsivel később

-         Ő az a főpap, aki száz évvel ezelőtt apámékkal együtt jött el a szigetről – magyarázta az öreg. – Senki sem tudja, hogy az ördögbe van még mindig életben. Állítólag bejárta az egész világot, és útközben meghosszabbította az életét. A Copper-nevet a bőrszínéről kapta egyik útja során.

Marcus ekkor elhallgatott, majd kis idő múlva – miután úgy vélte, rabtársa eleget töprengett az elhangzottakon – ismét megszólalt:

-         Még nem mesélte el, hogyan került ide – mondta, várakozásteli tekintettel nézve a lányra; fejét oldalra döntve, mint a kiskutyák.

-         Hála annak az áruló Jack Sparrownak – dörmögte Molly, majd elmondta a férfinak, milyen alkut kötött a Fekete Gyöngy kapitánya.

Mondandóját kiegészítette a Krall kabinjában hallottakkal, valamint saját véleményével:

-         Most azt hiszi, jó üzletet csinált – mondta keserűen. – Pedig csak aláírta a saját, és a többiek halálos ítéletét.

-         Erre szokták mondani, hogy aki másnak vermet ás… - jegyezte meg Marcus.

-         Tudom – bólintott a lány. – De mégsem örülök, hogy ugyanaz a sors vár ránk.

-         Tehát kedveli őt – vigyorodott el a férfi.

-         Szó sincs róla! – húzta fel az orrát Molly. – Mélységesen megvetem az árulókat. Csak a legjobb barátom és a kormányosom miatt aggódom.

-         Ezek szerint Sparrow a hajóját is ellopta?

-         Nem. A Gyöngy nem az enyém, sajnos. Bár az lenne! – sóhajtott fel a lány ábrándosan.

Elképzelte, ahogy ott áll a Karib-tenger leggyorsabb hajójának kormányánál, dagadó fekete vitorlák alatt. Lángvörös haja lobog a szélben, Molly pedig lehunyt szemmel élvezi a száguldást.

Ez a kép álmában is visszatért: Kartács Molly, a Fekete Gyöngy kapitánya a kormánynál állt, a végtelen, ködös horizontot kémlelve. Fején drágakövekkel díszített aranykoronát viselt, amely nagy volt rá, ezért folyton a szemébe csúszott. A lány idegesen tolta vissza a feje tetejére az ékszert, azonban nem telt bele két perc, és már megint nem látott ki alóla.

-         A szentségit! Elegem van ebből! – kiáltott fel.

-         Miből van eleged, királynőm? – lépett oda hozzá Jack Sparrow, szokás szerint dülöngélve.

Ő is koronát viselt, amely éles kontrasztban állt kopott, piros kendőjével és piszkos ruhájával.

-         Az az átkozott korona állandóan a szemembe csúszik! – felelte ingerülten.

A kalóz helyett azonban Daniel Krall állt ott, fején Jack koronájával.

-         Hordd a nyakadban, onnan már nem fog lecsúszni – javasolta a férfi, előzékenyen mosolyogva.

Azzal fogta Molly koronáját, és lehúzta a lány nyakába, összenyomva ezzel a lány orrát.

-         Köszödöb, ez kedves volt tőled – hálálkodott, sajgó orrára szorított kézzel.

-         Igazán nincs mit – hajolt meg előtte Krall.

A kalózlány ekkor érezte, hogy a korona összeszűkül, és szorítani kezdi a nyakát. Ujjaival megpróbálta szétfeszíteni, de nem járt sikerrel. Közben a nevető férfira nézett, aki már jobban hasonlított Copperre, mint Krallra, mivel az orra kétszeresére dagadt, és fehér bőre rézsínű lett. Egy szemvillanás múlva már a főpap állt előtte, hátravetett fejjel hahotázva. Molly kétségbeesetten próbált megszabadulni a koronától, amely addigra már fojtogatta. Hörögve segítségért kiáltott, de a rézbőrű csak állt ott, és kacagott.

A következő öt nap alatt Kartács Molly többször álmodta ezt. Ilyenkor kalapáló szívvel, verejtékben úszva ébredt fel az éjszaka közepén. Teljes szívéből irigyelte a nyugodtan alvó Marcus Ferrelt, ugyanis egy-egy ilyen ébredés után a lány képtelen volt visszaaludni; csak ült a fal mellett és töprengett. Gondolatai rémálma, Daniel Krall, és a Fekete Gyöngy legénysége körül forogtak. Az elsőtől meg akart szabadulni, a másodikat megállítani, a harmadikat pedig megvédeni. Kivitelezhetetlenebbnél kivitelezhetetlenebb terveket eszelt ki Krall és Copper megfékezésére (például kössenek szövetséget a hajófenékben tanyázó patkányokkal, vagy hipnotizálják meg az őrt, aki napi egyszer ételt hozott nekik), melyeket Marcussal is megosztott, hogy felvidítsa a búskomor öreget.

A két fogoly hamar összebarátkozott; néha egész délelőttöket beszélgettek át, legendákról, a térképdarabokról, egymás életéről.

Marcus Ferrel – akinek az édesapja száz évvel ezelőtt részt vett a falu lemészárlásában – nem volt mindig megkeseredett ember. Kereskedőként járta a tengert, amíg meg nem ismerkedett Pozsgás Maryvel, a brightoni pék lányával, akit később feleségül vett. Az ő kedvéért hagyott fel a hajózással. Öt gyermekük született: négy lány és egy fiú. A lányok közül kettő érdekházasságot kötött, a harmadik szerelemből ment férjhez, de meghalt gyermekágyi lázban, a negyediket pedig tüdővész vitte el, akárcsak Marcus nejét, Pozsgás Maryt. Apa és fia ekkor tengerre szállt, hogy behajózza a világot. Egy napon kalózok támadtak rájuk, s a fiú életét vesztette a csatában. Az öreg teljesen egyedül maradt; ekkor költözött a Gyász Szigetére, ahol békében élt, amíg fel nem bukkant Daniel Krall.

-         Tudja, Miss Molloy, nem örülök neki, hogy az az átokfajzat felgyújtotta a házamat és megzavarta a nyugalmamat – mondta a férfi egyik délután. – De azt mégsem bánom annyira, hogy feláldoznak, hiszen akit szeretek, ott vár rám a másvilágon. Végre csatlakozhatok hozzá! – sárgás szemében könnyek csillogtak, ráncos arcán üdvözült mosoly terült szét, ahogy ezt megemlítette.

Mollyt elszomorította ez a kijelentés, ugyanakkor csodálta Marcust, amiért megtalálta a megváltást közelgő halálában. Ő egyáltalán nem érezte késznek magát arra, hogy itt hagyja ezt a világot. Eddig nem félte a halált, de most, érezvén közelségét, megrémült tőle.

-         Nekem is így kéne éreznem – szólt -, hiszen az én családom is halott.

-         De maga tizennyolc éves, én meg hetven – vetette ellen Marcus. – Még előtte lenne az élet. Ha esetleg mégis…

-         Meg se próbáljon rábeszélni a koronára! – vágott közbe a lány. – Elveim vannak, és ez a dolog több pontban is ellentmond nekik. Krall a világ összes korbácsával sem vehetne rá erre – jelentette ki eltökélten.

A Démon kapitánya többször próbálta meggyőzni Mollyt a királynői tisztség előnyeiről, azonban a lány makacssága miatt az ilyen jellegű beszélgetések korbácsütésekbe fulladtak. Az ötödik napon aztán Krall feladta.

-         Szóval önként vállalod az áldozat szerepét – mondta, lenézően végigmérve a padlón heverő, reszkető foglyát. – Éppen olyan ostoba vagy, mint az anyád vagy Jack Sparrow – arcán ismét megjelent szokásos önelégült mosolya, melyet eddig minden találkozásuk alkalmával felöltött.

-         Kapitány! Jack Sparrow kapitány! – helyesbített ekkor Molly, a dühtől remegő hangon, villámokat szóró szemmel.

Krall arcáról lehervadt a mosoly ennek hallatán. Egy pillanatig a kalózlány verejtékben úszó, szeplős arcát figyelte, és meglepte a méregzöld szempárból áradó acélos elszántság. Mintha a régi, ereje teljében lévő Flor Negra nézett volna vissza rá. Krall arcán rémület futott át. Gyorsan elhessegette ezt a gondolatot, majd csendben távozott a kabinból.

Ez az elszólás aznap éjjel hosszas töprengésre késztette Kartács Mollyt. Lelki szemei előtt ott lebegett Krall arca, amint megjelennek rajta a félelem jelei. Nem számított rá, hogy az egyik pillanatban még nyöszörgő, szánalmas féreg hirtelen emberi alakot ölt. Molly is meglepődött saját tettén: A védelmére keltem – gondolta magában, csodálkozó arccal meredve piszkos, kérges kezére, mintha azoknak közük lenne a délutáni eseményekhez. – Azzal, hogy kijavítottam Krallt, megvédtem őt. Pedig gyűlölöm, amiért elárult. Miért állok ki mellette, ha legszívesebben megfojtanám?

Felidézte a Jackkel kapcsolatos emlékeit, a kalaplopástól kezdve, a délutáni jelenettel bezárólag, majd ismét feltette magának a kérdést: Miért védem, ha gyűlölöm?

Ezúttal már tudta a választ, de csak legyintett rá.

-         Túl sokat töprengsz, Molly – mondta keserűen. – Túlontúl sokat.