Kartács Molly pálfordulása

Ez idő alatt Will Turner és Elizabeth Swann a templom homályos folyosóin bolyongtak, a kincset keresve. Egy lefelé vezető, keskeny kőlépcső előtt álltak, mely nyomasztó sötétségbe vezetett. Paddy O’Connor ekkor talált rájuk – így hárman indultak el lefelé. Will egy gyengén világító fáklyát tartott a kezében, s ahogy egyre beljebb hatoltak a templom belsejébe, a láng egyre zsugorodott. Kis idő múlva azonban fényt pillantottak meg a mélyben.

-         Azt hiszem, megtaláltuk a kincset – jegyezte meg Elizabeth.

Igaza volt: a lépcső egy hatalmas terembe vezetett, ahol embermagasságú kupacokban állt az arany, ékszerek és használati tárgyak formájában. A helyiséget egy falba vájt, négyszögletű ablakon át beszűrődő napfény világította meg, mely egyenesen a legnagyobb halom kincsre vetődött, hogy az vakítóan ragyoghasson. Körülötte minden szürkés ködbe burkolózott. Will, Elizabeth és Paddy tátott szájjal néztek szét. Még sosem láttak ennyi aranyat és drágakövet egy rakáson. Nyakláncok, szobrocskák, karperecek, gyűrűk, tálak, fejdíszek a szélrózsa minden irányában! Végre megtalálták, amiért jöttek!

Valami mégis hiányzott: két kalóz, akik órákig gyönyörködnének a kincsben, és napokig válogatnának a kupacok között. Jack és Molly. Will mindig úgy képzelte, ők ketten lelnek majd rá erre a teremre.

Gondolataiból ekkor két férfi zökkentette ki, akik két oldalról lefogták őt, majd elvették a kardját. Fogcsikorgatva vergődött közöttük, akárcsak Elizabeth és Paddy.

-         Ezek Krall emberei! – hasított a fiúba a felismerés, amikor tekintete egyik fogvatartójára tévedt: a szakállas, fekete hajú fickó fél füle hiányzott. – Csapdába estünk!

-         Alku! – süvöltötte Elizabeth kétségbeesetten. – Alku!

-         Vigyenek azonnal a kapitány elé! – szólt Paddy.

-         Mi az ajánlatuk? – jelent meg ekkor Daniel Krall a kincstárban.

-         Megkapja az összes kincset, ha szabadon enged bennünket – hadarta Elizabeth.

-         Nincs alku – rázta a fejét a férfi. – A kincs anélkül is az enyém lesz, hogy magukkal kelljen tárgyalnom.

-         A Fekete Gyöngy! – kiáltotta Will. – Ha elenged bennünket, magának adjuk a Gyöngyöt!

-         Nem tárgyalok – kötötte az ebet a karóhoz Krall, önelégült vigyorral az arcán. – Magukra még szükségem van, hajóra pedig nincs. Vigyétek őket!

Azzal hat matróz kitaszigálta a teremből a méltatlankodó Willt, Elizabethet és Paddyt. Krall az aranyhalmok között kezdett járkálni, élvezettel húzta végig cserzett ujjait a serlegeken, ékszereken, használati tárgyakon. Nemsokára mind az enyém lesz – gondolta magában.

Tíz perccel később aranyékszerekkel a kezében csatlakozott Kartács Mollyhoz, aki egy, a cellájukhoz hasonló méretű helyiségben várakozott. A falakat itt is állatfejű, embertestű figurák képei díszítették, egy apró, falba vájt ablakon át napfény szűrődött be.

-         Felkészültél a ceremóniára? – kérdezte Krall a falat támasztó lánytól.

-         Felkészültem – felelt az színtelen hangon.

Torkában mégis hatalmas gombócot érzett a „ceremónia-szó” hallatán. Egyáltalán nem érezte késznek magát arra, hogy végignézze a barátai halálát.

Amíg Krall a kincstárban kutakodott, Molly alaposan végiggondolta, mit tett és miért. Elfogadta szülei gyilkosának házassági ajánlatát, elárulva ezzel azokat, akik még fontosan voltak számára. Áruló vagyok, mert életben maradok, amikor nekem is meg kéne halnom a barátaimmal együtt – gondolta magában. – De talán királynőként megpróbálhatok segíteni nekik. Ez a gondolat tartotta benne a lelket; még akkor is, ha eddig még nem eszelt ki semmiféle tervet a többiek megmentésére.

-         Nagyon hasonlítasz anyádra – szólt Krall, kéjesen vigyorogva, miközben tetőtől talpig végigmérte a lányt. – Mindkettőtöket nehéz megtörni, de végül sikerült.

-         Majd szólok, mikor tört meg engem – jelentette ki Molly ellentmondást nem tűrő hangon. – Nem most, még nem.

Ekkor Copper jelent meg a szobában. Ágyékkötőt viselt, azzal a hatalmas, türkizszínű drágakövekkel díszített nyakékkel, melyet Molly már a Démon fedélzetén látott rajta. Őszülő fekete haját szoros varkocsba fogta a tarkóján, csontos, ráncokkal barázdált arcára kék és piros csíkokat festett, apró, fekete szeme izgatottan csillogott.

-         A ceremóniára minden készen áll – közölte. – Már csak az áldozatok hiányoznak. És persze az uralkodók.

Azzal a kezébe vette az egyik, Krall által felhozott, drágakövekkel kirakott nyakláncot, és a férfihoz lépett vele. A kalóz levette fekete ingét, mely alatt bőre hófehér volt, mellkasára pedig egy hatalmas koponyát tetováltatott. Méltóságteljesen kihúzta magát, amikor Copper a nyakába akasztotta a háromujjnyi vastagságú, jade – és hegyikristály-berakásos nyakéket, melyen egy tojás alakú jade-kő függött. Molly hűvös nyugalommal tűrte, hogy a főpap a ráadja Krall ékszerének a párját, mely csak függőjét tekintve különbözött a másiktól: jade helyett hegyikristályból készült. Ezután Copper elment az áldozatokért, hogy végre megkezdődhessen az ünnepség.

Tíz perccel később mindnyájan a templom teraszán álltak, egy kőből faragott, emberarcú oltárféleség előtt, melynek oldalához Copper odatámasztotta a térképet, a furcsa vésetekkel díszített oldalával felfelé. Fél méterrel a főpap mögött Daniel Krall és Kartács Molly álltak, nyakukban a két vastag nyakékkel, melyet, ahogy teltek a percek, a lány egyre nehezebbnek érzett. A varázsló felnézett az égre, és a népe nyelvén, csengő hangon szónokolni kezdett: az istenekhez szólt, a segítségüket kérte s felajánlotta nekik az áldozatokat, akik összekötözött kézzel, libasorban álltak két-két matróz között.

Lelkileg megpróbáltak felkészülni a halálra. Marcus mélyeket lélegzett, Paddy halk, óír nyelven énekelt, Elizabeth felszegett fejjel, elszánt arccal állt fogvatartói között, Jack az ujjaival malmozott, miközben a balján ácsorgó Wilson kopott öltözetét kritizálva. A sort Will zárta, aki le sem vette a szemét Elizabethről. Sajnálta, hogy nem vehette el feleségül a lányt. De legalább együtt halunk meg – gondolta magában. Tekintete a Krall mellett álló Kartács Mollyra siklott, aki közönyös arccal bámulta az alattuk elterülő üres falut. Csalódott benne, nem olyannak ismerte, aki csak úgy eldobná a barátait, hogy mentse a bőrét. Csak azért, hogy életben maradjon, nem lenne uralkodó a szülei gyilkosának oldalán! – győzködte magát a fiú. – A házasság számára börtön. Talán van egy terve…

Ekkor meglepő dolog történt: a két körülötte álló tengerész Kafirra és Taylorra cserélődött. Will meglepetten pislogott körbe. Az arab férfi mutatóujját a szája elé tette, így kérve a fiút, ne árulja el őket.

Copper intett két emberének, akik az oltárhoz vezették Marcust. A sebhelyes arcú tengerészek kirúgták alóla a lábát, így az öreg térdre esett. Szemében afféle üdvözült izgatottsággal nézett a főpapra, aki kéjes vigyorral emelte fel pattintott kőből készült áldozókését.

A Will mellett álló Taylor ekkor felkiáltott:

-         Meg fogja ölni! Csináljunk valamit!

Minden szem rászegeződött. A Fekete Gyöngy utasaiban új remény ébredt, Krall arcáról pedig lehervadt az önelégült mosoly. Copper lett elsőnek úrrá döbbenetén; kését Marcus szívébe döfte. A férfi tágra nyílt szemekkel, szinte eufórikus állapotban távozott az élők sorából. Kartács Mollynak a szája is tátva maradt ennek láttán, szemét elfutotta a könny, torkában hatalmas gombócot érzett. Legalább a családjával lehet – vigasztalta magát gondolatban.

Ebben a pillanatban egy csapat felfegyverzett tengerész rontott ki a templomból, Mr. Gibbsszel az élen, mire a Démon legénysége is kardot rántott. Ezzel kezdetét vette a csata. Kafir és Taylor elvágta Will köteleit, majd a többiek kiszabadítására indultak, akik néhány perccel később bekapcsolódtak a harcba. Gibbs egy kardot hajított Molly felé, melyet a lány ügyesen elkapott. Szíve még sajgott Marcus halála miatt, ugyanakkor a Gyöngy legénységének érkezése lelket öntött belé és felébresztette bosszúvágyát. Méregzöld szemében az elszántság lángja lobbant fel, arca kipirult. Egy nála két fejjel magasabb, szakállas férfival kezdett harcolni, aki olyan erővel sújtott le kardjával, mintha fát akarna vágni vele. Kartács Molly keze meg-megremegett, amikor kivédett egy-egy csapást. Nem vívott rosszul, de látszott rajta, hogy régen fogott fegyvert utoljára. Kellett egy kis idő, amíg belerázódott. Szerencséjére Kafir csatlakozott hozzá, így együttes erővel másvilágra küldték a fickót.

A kalózlány körbepillantott a templom teraszán: kardok feszültek egymásnak, lövések dördültek, kiáltások harsantak; nem egy hulla hevert már a kőpadlón. Copper összegyűjtötte a vérüket vörös agyagtáljába, hiszen vele senki sem foglalkozott, annyira belemerültek az öldöklésbe. Paddy O’Connor és Mr. Gibbs vállvetve küzdött, Will egyszerre három marcona férfival vívott, és - Molly legnagyobb meglepetésére – Elizabeth is egész jól harcolt. A lány egyedül Jacket nem látta a közelben. Biztos a kincstárba ment – gondolta magában, majd Will segítségére sietett, aki – bár mesterien bánt a karddal -, nem bírt el egyszerre a három emberrel. A két barát együtt verhetetlennek bizonyult, de Molly nemegyszer megállapította magában, hogy még bőven van mit tanulnia.

-         Hazafelé adhatnál néhány vívóórát! – szólt oda Willnek, miután az keresztüldöfte egyik ellenfelüket.

A fiú rámosolygott, majd néhány jól irányzott kardcsapással kivédte egy másik kalóz támadását. Molly egy magas, cingár férfival került szembe, aki nehezen tudta csak hárítani a lány támadó vágásait, ezért addig forgott, táncolt és ugrált, amíg bele nem ütközött egyik társába. Segítséget kért tőle, így Molly védekezni kényszerült, azonban nem volt könnyű egyszerre két ellenfélre figyelni. A kalózlány fáradni kezdett, így kevésbé tudott koncentrálni. A cingár férfi ezt kihasználva megsebezte a jobb karját, mire a lány szitkozódva vette át a fegyvert a bal kezébe, majd folytatta a harcot.

-         Nem gondoljátok, hogy ez udvariatlan dolog? – hallatszott egy hang a háta mögött.

Molly megfordult, és Jack Sparrowt látta ott, karddal a kezében.

-         Nincs szükségem segítségre! – méltatlankodott.

-         Ebben téved – mondta Jack, amikor két másik matróz is csatlakozott ellenfeleihez. – Négy emberrel nyilván nem tudna egyedül elbánni.

-         Köszönöm a bizalmat – morogta a lány, és elmosolyodott, amint tekintete találkozott a Jackével.

A férfi visszamosolyogott rá, aztán a két kalóz nekirontott Krall embereinek.

Copper ez idő alatt összegyűjtötte a holttesteket az oltár előtt. Jobb karján egy keskeny sebből vér szivárgott – ezt Willnek köszönhette. A főpap varázsigéket mormolva égnek emelte karjait. Teljes biztonságban érezte magát, ugyanis a Démon utasai nem engedték a közelébe a Fekete Gyöngy matrózait. Varázsigéi hatására az égen szürke felhők kezdtek gomolyogni, és a szél is feltámadt. Copper szélesen elvigyorodott. Mindjárt eljön az idő – gondolta magában.

Miután Jackkel elintézték a négy tengerészt, Molly úgy érezte, elérkezett a bosszú ideje. Így hát Daniel Krall keresésére indult.

A templom folyosóján talált rá a férfira.

-         Királynőm, ez a te terved volt? – kérdezte gúnyosan a lánytól, Mr. Gibbsék támadására célozva.

-         Tartozok magának valamivel, Mr. Krall – mondta Molly, elengedve a füle mellett a kérdést.

Azzal kardját a kalóz torkának szegezte. Az hátrahőkölt, felemás színű szemében félelem csillant. Rémületén hamar úrrá lett, és kirántotta vérfoltos kardját. Vívni kezdtek. A folyosón visszhangzott az egymásnak csapódó pengék csattogása. Krall – falába ellenére – fürgén mozgott, de nem mindig sikerült kitérnie Molly kardcsapásai elől.

-         Anyád tanított vívni, felismerem a stílusát – állapította meg a férfi. – Ó, ha láttad volna, ahogy az életéért könyörgött! Olyan volt, mint egy koszos, korcs kutya – magyarázta, s önelégült vigyora visszatért arcára.

Molly megtorpant. Krall szavai dühvel töltötték el, habár tudta, ellenfele éppen erre hajt. Azt szeretné elérni, hogy a lány eszét vesztett fúriaként rontson rá. Csak fel akar dühíteni – gondolta magában. – Nem adhatom meg neki ezt az örömet.

-         Miután végignézted a barátaid halálát, te is úgy fogsz könyörögni nekem – folytatta a férfi. – Úgy ám, könyörögni fogsz azért, hogy öljelek meg.

-         Eszem ágában sincs ilyesmit tenni! – kiáltotta a lány, villámló szemekkel.

Hörögve rontott neki Krallnak, aki már alig várta, hogy a lány elvétsen egy vágást, rosszul lépjen, vagy bármilyen más hibát kövessen el. Bár hevesen küzdött, nem mutatott hajlandóságot ilyesmire, s a férfi homlokán verejtékcseppek jelentek meg, amikor Molly csapásait próbálta kivédeni. Néhány perccel később azonban mindketten elejtették kardjukat.

-         A szentségit, ez tűzforró! – szitkozódott a kalózlány, bal kezét rázogatva.

Krall lehajolt, hogy felvegye fegyverét, ám amikor meglátta annak vörösen izzó markolatát, letett erről. Molly kardja szintén izzott, meleget sugározva magából. A két kalóz döbbenten nézett egymásra, amikor lónyerítésre emlékeztető nevetést hallottak a hátuk mögül. Megfordultak, és Copperrel találták szembe magukat, aki vértől csöpögő áldozókésével közelített feléjük.

-         Már csak a ti véretek hiányzik, és feltámad a népem – mondta, miközben olyan arcot vágott, mint a macska, amikor sarokba szorítja a rémült kisegeret.

-         A mi vérünk? – csodálkozott el Krall. – De hát én a falu uralkodója vagyok!

-         Tévedsz – közölte a főpap. – A koronázási szertartást csak a népem jelenlétében hajtom majd végre. Ugye nem gondoltátok, hogy százévnyi várakozás után idegeneket ültetek a trónra, amikor itt vagyok én magam is? – azzal hátravetett fejjel felkacagott. – Meg kell, hogy öljelek benneteket – tette hozzá, közelebb lépve néhány lépést.

Krall ekkor egy ugrással Molly mögött termett.

-         Hölgyeké az elsőbbség! – kiáltotta, a félelemtől remegő hangon.

-         Nézzenek oda, ki viselkedik korcs kutya módjára! – szólt Molly. – Egyébként is, Mr. Krall, én nem vagyok hölgy!

A földre vetette magát, így Copper pattintott kőkése nem az ő, hanem Daniel Krall szívébe fúródott. A holttest elterült a hideg kőpadlón, közvetlenül Molly mellett, aki az egyik földön heverő kardért nyúlt, mely már nem izzott, de még nem is hűlt ki teljesen. A lány feltápászkodott, és szembefordult a főpappal, aki azonnal nekitámadt. Molly egy darabig védte a folyamatosan varázsigéket mormoló Copper szúrásait, ám egyszer csak végtagjai elnehezültek; úgy érezte, mintha karjai és lábai ólomból lennének – hála a rézbőrű varázslatainak. A főpapnak már nem sok hiányzott, hogy a fokozatosan gyengülő Mollyval is végezzen, amikor az ég akkorát dörrent odakint, hogy a templom falai is beleremegtek. Ez megzavarta Coppert a koncentrálásban, s így a kalózlány visszanyerte erejét.

A sziget pokoli égzengés közepette ismét megrázkódott. Mintha száz ágyút sütöttek volna el egyszerre. A rézbőrű és Molly is elvesztette az egyensúlyát – a lány fenékre esett, a férfi pedig egyenesen beledőlt ellenfele felfelé tartott kardjába, de kését még Molly vállába döfte.

A kalózlány zavartan pillantott körbe, és abban a helyiségben találta magát, ahol a ceremónia kezdetét várták. Észre sem vette, mikor mentek be oda. Lelökte magáról Copper hulláját, mely Daniel Krall holtteste mellé esett. Molly keserűen, ugyanakkor megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nem rázta meg, hogy embert ölt, hiszen jó néhányszor megtette már tizenhat éves kora óta, de nem szívesen oltotta ki mások életét, csak muszájból folyamodott ehhez.

Gondolataiból a vállába nyilalló fájdalom zökkentette ki. Ekkor vette észre, hogy Copper pattintott kőkése áll ki onnan, s fehér ingét pirosra színezte a vér. Szitkozódva kirántotta a fegyvert, majd megnézte a sebet, mely elég mély volt, de úgy vélte, annyira nem súlyos.

A templom ismét megrázkódott; ezt követően hatalmas robaj hallatszott a kincstár felől. Odakint kitört a pánik: abbahagyták a harcot, és fejvesztve menekülni kezdtek.

-         Leomlik a templom! – kiáltotta valaki.

-         Meneküljünk! – hallotta Molly Gibbs öblös hangját.

A lány nehézkesen feltápászkodott, vetett még egy pillantást a hullákra, majd kilépett a folyosóra, ahol sűrű porfelhő vette körül. A szentségit, oda a kincs! – állapította meg magában. Nehéz szívvel az emberi hangok irányába fordult – arra lehetett a kijárat -, és futásnak eredt kifelé, az ajtóban azonban beleütközött Jack Sparrowba. Molly arca felderült, mert egy pillanatig azt gondolta, a férfi érte jött, ám amikor a kalóz a kincstár iránt érdeklődött, rájött, hogy tévedett.

-         Az előbb omlott be – felelt kissé sértődötten. – Én is be akartam menni, de már késő volt.

Jack elkáromkodta magát, amikor a templomot egy újabb hatalmas rengés rázta meg.

-         Tűnjünk innen! – indítványozta Molly.

A két kalóz kirontott a templomból, leszáguldottak a hosszú, meredek lépcsőn, majd bevetették magukat az őserdőbe. Még látták a fák között menekülő matrózokat, akik a folyó mentén rohantak a part felé. Molly a tőle telhető leggyorsabb tempóban futott, de így is lemaradt Jacktől. A seb a vállán tompán sajgott, s ezt a lány igyekezett figyelmen kívül hagyni. Ingén hatalmas vörös folt jelezte a vágás helyét.

A sziget egyre gyakrabban rázkódott meg; ilyenkor fák dőltek ki, épületek omlottak le a faluban. A menekülők hasra estek, s nem egyet közülük egy széles törzsű fa nyomott agyon. Kartács Molly egyre gyengült. Többször elesett, ennek köszönhetően vállában a tompa sajgás helyét éles lüktetés vette át. Már nem vagyunk messze – bátorította saját magát. – Mindjárt odaérünk.

Egy újabb rengés ismét ledöntötte a lábáról Mollyt, s akkor Jack odalépett hozzá, hogy felsegítse. Ő csak apróbb horzsolásokat szerzett, így volt benne elég erő a meneküléshez.

-         És az eskü? – kérdezte a lány csodálkozva. – Tudja: aki lemarad, ott marad.

-         Az csak afféle útmutató – közölte a férfi, azzal talpra rántotta Mollyt, aki hálatelt tekintettel nézett rá.

-         Lehet, hogy Miss Swannak mégis igaza volt – vélte, amikor ismét futásnak eredtek.

-         Szó sincs róla – vetette ellen a kalóz. – Én csak…

Ebben a pillanatban lövés dördült a hátuk mögött. Jack előrántotta a pisztolyát, és megfordult. Fields állt vele szemben, kezében füstölgő fegyver, arcán diadalittas vigyor. Jack gondolkodás nélkül rálőtt, mire a sebhelyes arcú férfi eldőlt, mint egy zsák. A Fekete Gyöngy kapitánya végignézett magán, de nem vérzett sehol. Ekkor a balján álló, a szokottnál is sápadtabb Kartács Molly térdei felmondták a szolgálatot. Jacknek épp, hogy sikerült őt elkapnia. A lány méregzöld szeme kimerevedett, ajkai elfehéredtek, szájából vér szivárgott – őt érte a lövés.

-         Jack… - szólalt meg elhaló hangon. – Vigyázz magadra. Jó… jó… ssz… szelet.

Aztán nem szólt többet, szemei lecsukódtak, teste elernyedt, feje hátracsuklott a férfi karjaiban, aki nem is igazán fogta fel, mi történt. Magához ölelte a holttestet, majd finoman a földre fektette azt. Szívét jéghideg kéz szorította össze, ürességet érzett maga körül. Rengetegszer látott már halált; nem egyszer a saját barátaiét, most mégis megrendült. Nem tudta megmagyarázni, miért; talán félt is belegondolni. Nem ilyennek képzelte Kartács Molly halálát, azt gondolta, a tengeren éri majd utol a végzete.

Szótlanul lecsatolta a lány drágakövekkel díszített koronázási nyakláncát, majd anélkül, hogy visszanézett volna, teljes erőbedobással futni kezdett a part felé.