Borbak Trufiádok titkos naplója

1398. Líte-elő 10.

Apa teljesen magán kívül van. Természetesen miattam, de igazából az egészről Anya tehet. Az úgy volt, hogy tegnap elment a Bakföldi Nőegyletbe, ami nem más, mint a helyi asszonyok közös teadélutánja, amikor mindenféléről beszélgetnek, Apa szerint csupa értelmetlen dologról. Ő nem örül neki, hogy Anya ilyen összejövetelekre jár, mert akárhányszor elmegy, mindig valami új hóbortot hoz haza. Legutóbb például elhatározta, hogy tornázni fog, arra pedig a legalkalmasabb idő a napkelte, úgyhogy hajnali négykor fogta magát, egy gyékényszőnyeggel kiment a kertbe, és furcsábbnál furcsább mozdulatokat végzett. Apát is rá akarta venni, hogy tartson vele, mert az jót tenne neki, drága felmenőm persze hallani sem akart róla. De valamiért azt gondolta, én igen. Anya kapva kapott az alkalmon, és minden tiltakozásom ellenére másnap hajnalban megjelent a szobámban, majd’ kicsattanva a lelkesedéstől. Ha pedig anyám elkezd lelkesedni, akkor még a hobbithangokra a legkevésbé sem hasonlító morgásom se tántoríthatja el a céljától. Egyébként is meg van győződve róla, hogy nem mozgok eleget. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, és ismétlődő sürgetések közepette („Gyere már, mindjárt felkel a nap!”) felöltöztem, majd kivánszorogtam a kertbe. Anya addigra már a gyékényen ült, és fura vonagló mozdulatokkal köszöntötte a napot. Na, ez belőlem olyan röhögőgörcsöt váltott ki, hogy a pónik az istállóban elkezdtek nyeríteni, mert azt hitték, új társat kapnak. Anya pedig megsértődött, és egész nap nem szólt hozzám, de legalább azután nem hívott magával tornázni. Sőt, egy héttel később ő is abbahagyta, Apa legnagyobb örömére.

Most azt találta ki, hogy újítsuk fel az üreget. De mivel erről a család többi tagja hallani sem akart, Anya kiegyezett velük abban, hogy legalább a virágokat cseréljük ki az ablakban, mert a muskátli már „annyira nyolcvanas évek,” és senki nem tesz már olyat a párkányára. Ez eddig rendben is volt, csakhogy a munkálatokat az én ablakomnál kezdte, és megtalálta a dobozkát, amiben a kincseimet tartom. Szerencsére, nem nézett benne jobban szét (mert akkor rájött volna, hol van Nagymama rémes porcelánmókusának a feje, és hogy ki törte le), amit annak köszönhettem, hogy az rajz volt legfelül, amit a múltkor Apa dolgozószobájában találtam, amikor Ilberikékre vigyáztam. Tulajdonképpen kivettem a kölyök kezéből, még mielőtt még a család valamelyik nőtagjánál kötött volna ki, ugyanis a rajz a tavalyi Megye Szépét ábrázolta – hiányos öltözetben.

Anya itt úgy gondolta, eleget látott, így nem is volt kíváncsi a doboz további tartalmára. Leginkább az érdekelte, hogyan tettem szert egy ilyen képre. Eközben én ártatlanul olvastam a kertben, úgyhogy a vér meghűlt bennem, amikor meghallottam:

-          BORBAK TRUFIÁDOK!!

A „Trufiádok” nem jó jel, a „Borbak Trufiádok” pedig egyenesen azt jelenti, hogy kezdhetem fogalmazni a végrendeletemet. Odasomfordáltam hát Anyához, aki a dühtől lila fejjel tolta az orrom alá a rajzot, magyarázatot követelve. Erre igazán nem voltam felkészülve. Nagyon gyorsan kellett kitalálnom valami hihető mesét úgy, hogy én is viszonylag tiszta maradjak, és Apát se mártsam be, viszont hirtelen csak ennyi jutott eszembe:

-          Öööö…

Ekkor azonban megjelent a színen Apa, és váratlan fordulat következett be:

-          Mit csinált már megint ez a… - morogta, ám a rajz láttán nem tudta befejezni a mondatot. – Szóval te voltál! – kiáltott fel, és rám mutatott, egy pillanatra megfeledkezve Anyáról.

Aki ebből leszűrte, honnan is származik az a kép, úgyhogy azonnal elővette a kedves férjét. A hálószobájukba vonultak, és az eset súlyára való tekintettel olyan hangosan ordítoztak, hogy a veszekedésük egészen Töbörlyukig elhallatszott. Miután kicsit lecsillapodtak, eljött az ideje, hogy ítéletet mondjanak fölöttem is. Ez úgy zajlott, hogy Apám a hálóból a dolgozószobájába viharzott, olyasmiket morogva, hogy ő ezt már nem bírja tovább, majd becsapta az ajtót maga után. Nem értem, miért ilyen ideges, pedig ő még Frodóval is együtt élt, aki nagyobb csínyeket követett el a Merimak bácsi szappanjának nyeregápolóra cserélésénél. Az ő nevéhez fűződik például az az eset, amikor az összes virágföldet trágyára cserélték az összes virágládában. Hozzá képest én még a fasorban se vagyok!

Idáig jutottam a gondolataimban, amikor falrengető üvöltés hallatszott Apa irodájából, majd feltépte a szobám ajtaját, és utasított, hogy csomagoljak, mert holnap hajnalban indulunk Hobbitfalvára.

Egy darabig gondolkoztam, hogy ezt most mégis mivel érdemeltem ki, aztán rájöttem, hogy még hetekkel ezelőtt áfonyaszörppel töltöttem fel Apa tintásüvegét, de mivel senki nem vette észre, magam is megfeledkeztem róla. Azt gyanítom, Apa levelet akart írni Bilbónak, amelyben közli vele, hogy meg akar szabadulni tőlem egy időre, ám amikor meglátta, mit tettem a tintásüvegébe, úgy döntött, a dolog nem halogatható holmi udvariaskodás miatt.

1398. Líte-elő 12.

Másfél napos út után megérkeztünk Hobbitfalvára. Bilbó igencsak meglepődött, amikor délután bekopogtunk hozzá, a kisebbik szekerünkön az útiládámmal. Ám miután felszedte az állát a földről, készségesen beinvitált minket a Zsáklakba. Be se csukódott mögöttünk az ajtó, kedves rokonom (vagy igazából nem is a rokonom? Már nem is tudom, pedig ezt Apa már annyiszor elmagyarázta…) eltűnt a szemünk elől, csak a hangját hallottuk, ahogy süteményről meg teáról beszél, majd hirtelen témát vált:

-          Csak nem szükséged van némi pihenésre, kedves Saradokom? – kérdezte. Igen, ez a „csak nem agyadra ment a gyerek?” udvarias változata. – Pakoljatok le, és egy tea mellett megbeszéljük. Tényleg, kértek málnaszörpöt? – megint váltott. – Múlt héten hoztam fel a pincéből, nagyon finom! – Aztán megint: - Egyébként a Tuk-csemeték jövő héten érkeznek, úgyhogy tökéletes volt az időzítés.

Nem tudtam eldönteni, hogy most gúnyolódik-e vagy sem, és úgy láttam, Apa is törni kezdte ezen a fejét. De nem sokáig, mert Bilbó visszatért közénk egy kancsó málnaszörppel, majd beterelt bennünket az étkezőbe. Miután ettünk, ő és Apa bevonultak a dolgozószobába, hogy megbeszéljék a részleteket. Láttam Bilbón, hogy nagyon érdekli, Apának miért lett elege belőlem, de bölcsen nem tette fel ezt a kérdést az én jelenlétemben.

Én viszont kíváncsi voltam, apám hogyan adja elő a történetet, így kerti séta címén kiültem a dolgozószoba ablaka alá, és füleltem. Hallottam Apa kissé ideges hangját, amint a nyeregápolóról és más egyéb csínytevéseimről mesélt.(A Megye Szépéről persze gondosan hallgatott) Ezt néha egy-egy csuklásszerű hang szakította félbe, ami feltehetőleg Bilbótól származott, mert ő kért elnézést utána. Amikor pedig szeretett felmenőm eljutott az áfonyaszörp esetéig, a bácsi nem bírta tovább, és felkacagott. Ugye, hogy vicces volt? Örülök, hogy akadt még, aki így gondolta.

Azonban örömöm nem tartott sokáig, mert ekkor a ház mögül kifordult egy kövérkés, hozzám hasonló korú hobbit, egy hatalmas ollóval a kezében, és amikor meglátott, felkiáltott.

-          Kicsoda az úr, és mit keres Zsákos uram ablaka alatt? – kérdezte, olyan hangosan, hogy a szomszéd ház ablakában megjelent egy göndör fej. Szinte hallottam, ahogy Apa a falba veri a fejét odabent.

-          Uraságod kicsoda és miért szegezi rám azt az ollót? – kérdeztem én kissé rémülten, ugyanis a hobbit fenyegetően lóbálta kerti szerszámát, alig néhány arasznyira az orromtól.

-          Én be nem mutatkozom, amíg ön meg nem teszi! – húzta fel az orrát.

-          Akkor arra várhat!

-          Várok is! – mondta, azzal leült mellém, de közben sem a szemét, sem az ollóját le nem vette volna rólam. – Ha megtudom, hogy bármihez hozzányúlt a kertemben, előfordulhat, hogy uraságodnak valami baja esik, - tette hozzá, fenyegetően megrázva a fűnyíró eszközt.

Bíztam Apa forrófejűségében, ami arra sarkallja, hogy kinyissa az ablakot, és a sárga földig lehordjon, ám azt hiszem, megegyeztek Bilbóval, hogy egy őrült kertész társasága nagyobb büntetés a hallgatózásért, mint bármilyen dörgedelem.

Ki tudja, meddig ültünk volna ott, ha nem jelenik meg a kertben Frodó, hogy mi volt ez a kiabálás az előbb. Amikor meglátott minket az ablak alatt, a kertész kezében egy rám szegezett ollóval, kitört belőle a nevetés.

-          Trufa! – kiáltotta, miután végre meg tudott szólalni. – Hát téged mi szél hozott az ablakunk alá?

-          Hát, Szél, - feleltem vigyorogva, mert Apa a leggyorsabb póninkat fogta be, akit az unokatestvéreim – roppant fantáziadús módon,- Szélnek kereszteltek el. Megjegyezném, hogy nem feltétlenül a gyorsasága miatt.

Mivel volt egy olyan érzésem, hogy Frodó jelenlétében nem eshet bántódásom, felugrottam, hogy jól hátba veregessem régen látott unokatestvéremet. Azt hiszem, most van tíz éve, hogy Bilbóhoz költözött a Zsáklakba. Nála nagyobb csínytevő nem élt még Bortelkén, úgyhogy családom idősebb tagjai nem bánták túlzottan a dolgot, én viszont teljes letargiába estem, amikor elment. Még annak ellenére is, hogy egyszer magával vitt Zsizsik gazda kertjébe gombát lopni, ám amikor meghallotta a kutyaugatást, olyan gyorsan menekült el, hogy rólam el is felejtkezett, én meg ott maradtam a gombaföld közepén, és rémülten pislogtam a két hatalmas állatra.

Szóval, nagyon megörültünk egymásnak, ami igencsak meglepte a kertészt.

-          Frodó uram, ti ismeritek egymást? – kérdezte.

-          Samu, hadd mutassam be Borbak Trufát, az unokatestvéremet, - mondta Frodó. – Trufa, ez itt Csavardi Samu, a kertészünk fia.

Az említett, bár elszégyellte magát kissé, még mindig némi gyanakvással a szemében biccentett oda nekem, majd bocsánatot kért, amiért rám ijesztett.

-          És most, - szólalt meg ismét Frodó, -, meséld el, minek köszönhetjük a látogatásotokat!

Megtettem, mire jóízű nevetés volt a válasz, sőt még Samu is elmosolyodott. Igaz, a Megye Szépének említésekor vetett rám egy szúrós pillantást.

-          Líte napján megint választanak, - újságolta Frodó. – És képzeld, idén Lobélia is indul!

Azt hiszem, Tarisznyádi-Zsákos asszonnyal elfelejtették közölni, hogy a Megye SZÉPÉT keresik. Őt aztán mindennek lehet nevezni, csak előnyös külsejűnek nem: az orra horgas, a szeme vizenyős, a haja meg olyan színű, mint a mosogatólé. A társasága pedig annyira kellemes, hogy tíz perc után az étvágyad, fél óra után az életkedved megy el tőle.

1398. Líte-elő, 15.

Ma felbolydult egész Hobbitfalva, mert érkezett egy család a Brí-vidéki Talpasról, hogy a Megyében ünnepeljék a Lítét. Mindenki körülöttük ugrál, egy csomóan direkt kerülnek a fogadó felé, csak hogy láthassák őket. Bilbó is érdeklődik irántuk, mert kíváncsi, mi újság a Megyén túl. Azt mondja, áthívja őket, amint megszabadultak Tarisznádi-Zsákoséktól. Szörnyű, micsoda talpnyalók! Frodóval meg Samuval épp a piacon voltunk, amikor megérkeztek a talpasiak. Jóformán le se szálltak a kocsiról, T-Zs.-ék máris ott sertepertéltek körülöttük. Ez szerintem nagyon vicces volt, úgyhogy a nap hátralevő részében azzal szórakoztam, hogy T-Zs.-éket utánoztam. Vacsoránál Bilbó meg is jegyezte, hogy már idegesítően élethű voltam.

A talpasiaknak van egy húsz év körüli lányuk: szőke, rózsás arcú, és deréktól felfelé olyan gömbölyű, mint Anya, úgyhogy sokáig mindenki őt bámulta. Én annyi kocsányon lógó szemet még nem láttam, mint ma délelőtt! Nem mondom, hogy én nem néztem oda, de az én szemem legalább a helyén maradt. Samu a haja tövéig elpirult, amikor meglátta. Van egy olyan érzésem, hogy fél a lányoktól. Valamelyik nap az utcán véletlenül nekiszaladt egy, és Samu zavarában az ő kezébe nyomta azt a hatalmas fej káposztát, amit Araszéknak vittünk, aztán elszaladt. A lány meg utána, hogy neki nem kell a káposzta. Kétszer futottak végig a főutcán, mielőtt még elvettem volna tőle. Megtettem volna hamarabb is, de egyszerűen nem bírtam abbahagyni a nevetést. Azóta, ha kimegyünk sétálni, gyakran eljátsszuk a „nézd, itt jön Gödrös Lili!” – trükköt. Az a lényege, hogy bekiabálunk egy lánynevet, aztán figyeljük Samu arcát, és jót röhögünk. Sajnos, Frodó nem mindig partner benne, egyedül meg nem olyan vicces.

1398. Líte-elő 18.

Reggel Samu azzal jött át, hogy Csülök Odó éjjeli szerenádot adott a talpasiak lányának, az ivóból hazafelé menet, felrázva ezzel az egész utcát. Beleértve a feleségét is, aki a fülénél fogva húzta haza az urát, miközben az úgy visított, mint egy malac. Vicces látvány lehetett, kár, hogy nem voltam ott!

Délután átjöttek a talpasiak, mert érdekelte őket Bilbó vándorútja, a bácsikánk pedig arra volt kíváncsi, mi újság a Megyén túl, így mindenki jól járt. Legalábbis amíg ki nem derült, mennyire nagyra vannak magukkal, csak mert állítólag az ő vidékükön szívtak először pipafüvet. Na persze. Apám meg átúszta a Borbuggyant.

Kétszer is.

Nem, igazából egyszer sem. Víziszonya van. Emlékszem, az ájulás kerülgette, amikor tavaly nyáron Berilakkal kihoztuk a csónakot a fészerből.

Na de vissza a talpasiakhoz! Egy darabig érdeklődve hallgattam Müge urat és a feleségét, aztán valami új tréfán kezdtem törni a fejemet. Abban biztos voltam, hogy a dologban szerepe lesz Mügéné asszonyság rémes virágos kalapjának. Olyan, mintha egy virágágyást tett volna a fejére. Azonban a tudományom itt megállt, meg amúgy sem akartam egyedül csinálni, így finoman bokán rúgtam Frodót az asztal alatt. Igencsak elvéthettem, mert Bilbó kényelmetlenül fészkelődni kezdett a székén. Újra próbálkoztam, ám erre meg Mügéné kapta a szája elé a kezét, és vörösödött el (a férje mellett ültem), úgyhogy gyorsan visszahúztam a lábamat. Szerencsére Frodó addigra elfordult az ablaktól, így odabiccenthettem neki, s fejemmel óvatosan az ajtó felé intettem.

-          Elnézést kérek, - állt fel a székből, - de mintha zajt hallottam volna a fészerből. Kimegyek, megnézem.

Miután Bilbó meghagyta neki, hogy siessen, az unokatestvérem kislisszolt a kertbe. Néhány perc múlva csörömpölés hallatszott kintről.

-          Trufa! – kiáltotta Frodó. – Tudsz jönni egy percre?

Olyan örömmel mentem, hogy az már-már gyanús volt, de egyszerűen nem bírtam tovább velük. A fészerben persze nem történt semmi, azt leszámítva, hogy Frodó kisütött valami okos dolgot. A Zsáklak oldalában lévő nagyobbacska köveken gyakran napoztak gyíkok, azok közül fogtunk el egyet, és bezártuk egy dobozba, majd visszamentünk az üregbe.

Amikor Mügéék úgy egy fél órával később (végre) indulni készültek, nagyvonalúan felajánlottam, hogy behozom a kalapot, aztán Frodóval együtt azt is, hogy kikísérem a vendégeket. Bilbó nem értette, miért vagyunk ennyire lelkesek, de alighanem sejtette, hogy valami rosszban sántikálunk, úgyhogy velünk tartott. Amint az ajtó becsukódott mögöttük, az előszobaablakhoz léptünk, és onnan néztük, mi lesz. Amíg kiértek a kapun, nem történt semmi, így éltes rokonunk elfordult az ablaktól.

-          Bilbó, várj! – mondta Frodó.

Éppen jókor, mert Mügéné éppen akkor vette észre, hogy valami mászik a kalapján, és olyan visításba kezdett, hogy fél Hobbitfalva odacsődült. Ideges mozdulatokkal lesöpörte a fejéről a kalapot, és addig ugrált rajta, amíg csak cafatok maradtak belőle. Még szerencse, hogy a gyíkok fürge állatok.

A tréfa tehát sikeres volt, a Zsáklak egész délután visszhangzott, olyan jól szórakoztunk. Bilbó még este, vacsora közben is ezen mosolygott. Én még most is.