3.

Az irodámban ültem, és éppen egy e-mailt akartam írni egy Paul Smith nevű egyénnek arról, hogy a fokozó partikuláról írt cikke tele van ellentmondásokkal, amikor kivágódott az ajtó, és egy ciklon rontott be a szobába.

-          Segítened kell! – süvítette, azzal egy papírköteget dobott le elém az asztalra.

Ő Mia Blake, újságíró, és mellesleg a legjobb barátnőm. Az egyetlen, aki kopogtatás nélkül bejöhet hozzám. Igazából neki sem szabadna, de ő az egyetlen, akit ez egyáltalán nem érdekel. Szobatársak voltunk az egyetemi kollégiumban: ő tizenkilenc volt, én tizenöt, de még így is okosabb voltam, mint a huszonévesek körülöttem. Utáltak is ezért rendesen, kivéve Miát, aki most egy női magazinnál dolgozik. Pedig több esze van annál, minthogy öltözködési és pasizási tippekkel foglalkozzon, de ha egyszer ő ezt szereti csinálni…

-          Én is örülök, hogy látlak, Mia – dünnyögtem. – Foglalj helyet.

Ledobta magát a bordó fotelembe, keresztbe tette a lábát, majd égővörös haját hátracsapva felém fordult:

-          Szükségem van a segítségedre – ismételte, ezúttal lassabban.

-          Megint nem bízol az olvasószerkesztődben? – kérdeztem.

-          Most egy projektről van szó…

-          Nem próbálok ki veled több diétát, ugye tudod? – Amikor legutóbb belementem valami ilyesmibe, mindketten a kórházban kötöttünk ki, ételmérgezéssel.

-          Nem, ez most más – nyugtatott meg, majd az orrom alá tolt egy papírt, amelyen ez állt: ÉSZ=SZEXI – Erről kell cikket írnom, - mondta.

-          És kell neked egy okos nő, aki bebizonyítja, hogy ez az állítás igaz? – kérdeztem, felcsillanó szemekkel.

-          Hidd el, hogy te lennél az első, ha ez így lenne, de nekem pasik kellenek. Arról kell írnom, hogy mitől vonzóak az okos pasik, és hogyan hódítsuk meg őket.

-          Tekintettel párválasztási szokásaimra, halványlila gőzöm sincs arról, miért van ehhez szükséged rám.

-          Sally, te egyetemen dolgozol, az egyetem pedig tele van okos pasikkal. Tudod, olyanokkal, akik tizenhat évesen már a disszertációjukat írták.

Kezdtem kapizsgálni, miért kellek neki pont én, úgyhogy megígértem neki, hogy leviszem a kari ebédlőbe anyagot gyűjteni. Azonban amint átléptük az ízlésesen berendezett alagsori helyiség küszöbét, Mia megtorpant.

-          Azt mondtad, ebédlőbe jövünk, nem az öregek otthonába! – suttogta méltatlankodva.

Volt benne valami igazság, ugyanis az asztaloknál csak elvétve lehetett hatvan év alattiakat látni: az összes idős és mélyen tisztelt professzor lent nyámmogott a sült csirkén.

-          Nálunk ilyenek az okos férfiak – vontam meg a vállamat.

-          És hol vannak az olyanok, mint a tanár pasi a Bambanőben?

-          A gimnáziumban, mondjuk – véltem, mert még sosem láttam a Bambanőt. Aztán támadt egy ötletem: - Ha jól tudom, a természettudományi karon sok fiatal van. Nincs messze, úgyhogy oda is mehetünk.

Húsz percen belül már a Fizika Intézet alagsorában kerestük az ebédlőt, miközben legalább háromszor végigmentünk a terven: ő megy be először, leül az egyik középső asztalhoz, és igyekszik elvegyülni. Én várok még egy kicsit kint, majd bemegyek, és meghúzom magam egy sarokban; elég közel ahhoz, hogy halljam Miát, hátha segítségre lesz szüksége. Habár fogalmam sincs, hogyan tudnék neki segíteni pont én.

-          Ha baj van, elkezdem dobálni a hajam, - mondta Mia, én meg bólintottam.

-          Tessék – nyújtottam felé a Fizikai Szemle legújabb számát. – Hogy elvegyülj.

Úgy nézett rám, mintha egy konzerv kukacot adtam volna a kezébe.

-          Te olvasol ilyesmit? – kérdezte meglepetten.

-          Csak ha nincs Nyelvészet Ma.

-          És ma nem volt – dünnyögte, majd belökte maga előtt az ebédlő kétszárnyú ajtaját. Ám amint belépett, azonnal fordult is vissza.

-          Mi történt? – kérdeztem.

-          Sally, ez a Majmok Bolygója! Nézz rájuk! – azzal odatolt a szemmagasságban lévő kerek ablakhoz.

Alighanem elfelejtettem neki megemlíteni, hogy bár ott bent mindenkinek 170 feletti az IQ-ja, legtöbbjüket még mindig az anyja öltözteti, valamint hogy külső adottságaik kísérteties hasonlóságot mutatnak a Cantina Bár vendégeivel, Han Solót, Luke Skywalkert és Obi-Van Kenobit leszámítva. No meg, hogy mindannyian széles vállú harcosok a World of Warcraftban, azonban a való világban a válluk pontosan annyira széles, mint virtuális alteregójuk alkarja. Valljuk be, az itt felsoroltak egyike sem jellemző a női magazinok által megálmodott ideális férfira.

-          Ezekben semmi vonzó nincs! – jelentette ki Mia.

-          Ne ítélj elsőre! Gondolja arra, hogy ezek a srácok okosak, és ugyanúgy vágynak a szeretetre, mint bárki más! – győzködtem. – Fogd fel úgy, hogy ezzel segítesz nekik!

-          Egy stylist, az segítene nekik! Nézd azt a gusztustalan kötött mellényt azon a srácon! – mutatott egy magas, szőke hajú, sasorrú fiatalemberre, aki tálcával a kezében haladt el az ablak előtt.

Kék kockás ingéhez mustársárga kötött mellényt viselt, rajta sötétbarna teknősökkel. Vagy legalábbis teknősökre erősen emlékeztető mintázattal.

-          Elismerem, ez valóban gusztustalan, de mivel a legtöbbjük rendmániás, nem kell aggódnod a WC-ülőke miatt – érveltem tovább. – ÉS az sem utolsó szempont, hogy nem kell velük borzasztó meccsekre járni.

-          Oda nem is, csak Star Wars-maratonra.

-          Mi bajod van neked a… - kezdtem, de végül jobbnak láttam nem eltérni a témától. – Menj! – utasítottam, majd szabályosan belöktem az ebédlőbe.

Megvártam, amíg vesz magának egy salátát, helyet foglal az ebédlő középpontjában lévő asztalnál, és nagy műgonddal kinyitja a Fizikai Szemlét. Addigra én már kinéztem egy asztalt a közelében, így tehát nem kellett keresgélnem, miután magamhoz vettem egy sonkás szendvicset. Mivel az újságosnál nem volt Nyelvészet Ma, a Fizikai Szemlét pedig Miának adtam, nem maradt más, csak az Igazi Nő múltkori száma, amelyet Mia fél órája csapott le az asztalomra. Öt perc alatt végeztem vele, miközben legjobb barátnőm még mindig küzdött a tudományos folyóirattal. Tudtam, hogy számára a fizika felér egy kínzással, de nem tehettünk mást, ugyanis egy ilyen újsággal elhitetheti a „helyiekkel,” hogy ő is közéjük tartozik, még akkor is, ha öltözete nem éppen erről árulkodik. Ismét fellapoztam az Igazi Nőt, a célból, hogy a tesztből megtudjam, tavasz, nyár, ősz vagy tél típusú vagyok-e. Nem mintha számítana, de nem akartam tétlenül ülni és várni, hogy végre történjen valami.

-          Az az én helyem! – hallottam ekkor egy ismerős hangot Mia irányából.

Nagyon rossz érzésem támadt, amely be is igazolódott, amikor a legjobb barátnőm asztala felé néztem, és megpillantottam ott Sheldon Coopert, tálcával a kezében. Csak a Sáskaembert ne!, gondoltam magamban. Ha tudom, hogy itt dolgozik, be sem tesszük ide a lábunkat! Igazából nem volt vele semmi problémám, azt az apróságot leszámítva, hogy kitiltottak miatta a szupermarketből, de nem szerettem volna, ha belenyúl Mia projektjébe, mert akkor többé már nem az ő projektje lenne.

-          Akarja, hogy arrébb üljek? – nézett fel a legjobb barátnőm az újságjából.

-          Nahát, Fizikai Szemlét olvas? – csillant fel a szeme, ahogy végigmérte a nőt, majd arcvonásai ismét alaphelyzetbe rendeződtek. – Ez attól még az én helyem. Üljön arrébb.

-          Nagyon érdekes benne a maghasadásról szóló cikk – csevegett Mia, elengedve a füle mellett a felszólítást.

-          Pontosítana egy kicsit? Ugyanis a cikkek kétharmada a maghasadásról szól, mivel ez a hónap témája.

-          Hát… amelyik… ööö… tudja mit? Inkább megkeresem. Nem ül le addig?

-          Már két perce ülnék, ha maga nem foglalta volna el a helyemet.

Mia nagyot sóhajtva arrébb ült, Sheldon pedig elhelyezkedett a megüresedett széken, pont úgy, hogy még véletlenül se lássam tőle a barátnőmet. Át kellett hát ülnöm a másik oldalukra, egy igencsak huzatos helyre, amibe belefájdult a fejem. Amíg átpakoltam a tálcámat, addig ők beszédbe elegyedtek; vagyis a Sáskaember beszélt teljes átéléssel, Mia pedig igyekezett érdeklődve hallgatni. Amikor ez már nem ment neki, elkezdte dobálni a haját, hogy segítsem ki valamivel. A gond ezzel csak az volt, hogy engem érdekelni kezdett a maghasadással kapcsolatos egyenlet, ezért nem vettem észre a jeleket.

-          Jól van? – Sheldon hirtelen abbahagyta a magyarázást, és összevont szemöldökkel nézett a nőre.

-          Csak a tarkómat szellőztetem – ironizált Mia, szúrósan pillantva felém. – Meleg van.

-          De ugye nem korpás a haja? – aggodalmaskodott a Sáskaember. – Bele ne rázza itt nekem a szendvicsbe!

Erre kaptam észbe: fogtam a mobiltelefonomat, és csupán ennyit írtam a barátnőmnek SMS-ben: „Szuperhősök!” Ennek működnie kellett egy olyan embernél, aki Flash Gordon jelét hordja a pólóján. Működött is, amíg Sheldon meg nem kérdezte ki Mia kedvenc szuperhőse.

-          A Macskanő! – vágta rá a nő lelkesen. – Annyira irigyeltem Halle Berryt, hogy ő játszhatta el!

Ezt nem kellett volna. A képregényboltokban mindenki azt a változatot szidja a legjobban.

-          Jaj, ne! – nyögtem fel, arcomat a tenyerembe temetve. Sajnos túl hangos voltam.

-          Sally? – fordult felém Sheldon, aztán elnézést kért Miától, és odacsoszogott hozzám. – Maga mit keres itt?

-          Itt dolgozom, feleltem magabiztosan.

-          Én dolgozom itt – közölte lekezelően. – Tehát mit keres itt?

-          Anyagot gyűjtök a fizikusok nyelvhasználatáról.

-          A fizikusok nem beszélnek tele szájjal.

-          De képesek egyedül hagyni egy hölgyet az asztalán. Ez szörnyen modortalan dolog. Én a maga helyében azonnal visszamennék hozzá, mielőtt a fura barátja lecsapja őt a kezéről.

-          Fura barátom? Pontosítana egy kicsit?

-          Alacsony, gombafrizurájú, az öltözéke rikító, és általában egymáshoz nem illő darabokból áll, hatalmas méretű övcsatjai pedig nyilván kis termetét hivatottak ellensúlyozni.

A Sáskaember bólintott, hogy tudja, melyik fura barátjára gondoltam. Volt azonban egy olyan sejtésem, hogy ő a legfurább szerzet közülük.

-          Ismeri a hölgyet? – pillantott vissza a barátnőmre.

-          Ha nem ismerném, se kívánnám neki, hogy a barátja…

-          Howard – szúrta közbe Sheldon.

-          Szóval, Howard karmai közé kerüljön.

-          Hadd jegyezzem meg, hogy Howard rendszeresen vágja a körmét.

-          Átvitt értelemben gondoltam, Sheldon!

-          Most azért jött ide, hogy bosszantson?

-          Szükségem volt némi levegőváltozásra.

-          De maga gyűlöli a változásokat.

-          Honnan tudja? – kérdeztem meglepetten.

-          A Facebookról. A múltkor kiírta az üzenőfalára.

-          Maga nézi a Facebook profilomat?

-          Tudni akartam, hogy tényleg huszonhárom éves-e.

Igen, tényleg annyi vagyok, és valóban gyűlölöm a változásokat. Egyszer ezt ki is írtam az üzenőfalra; aznap, amikor kitiltottak a szupermarketből, és azt is miatta! Kezdtem ideges lenni.

-          De tényleg, Sally, miért jött ide? – kérdezte.

-          Hogy randira hívja magát! – szólt közbe ekkor Mia lelkesen.

Ezt nem hiszem el! Ezt nem mondhatta!

-          Mire? – kérdeztünk vissza mindketten, hatalmasra tágult szemekkel, s állunk a padlón koppant.