4.

Ránéztem az órámra: fél nyolc. Még harminc perc a randevúmig Sheldon Cooperrel, a Sáskaemberrel, ami igazából nem is randevú, mert a barátai is ott lesznek, és már csak azért sem, mert Halo-t fogunk játszani, amely egy űrhajós-öldöklős videojáték. Ez pedig – ismereteim szerint, melyek meglehetősen hiányosak -, nem kimondottan jellemző egy randevúra.

A Sáskaember egy társasház negyedik emeletén lakott, amelynek a földszintjén ácsorogtam, miután valamelyik távozó szomszéd beengedett. A falakat zöldeskék tapéta borította, a lift nem működött, a bejárati ajtóval szemben lévő levélszekrények némelyikéből már kikandikáltak a színes reklámújságok sarkai. A gyors terepszemle után leültem a lépcsőre, és elmerültem a Nyelvészet Ma eheti számában.

Csak akkor néztem fel az újságból, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki kis híján átesik rajtam:

-          Te mit csinálsz itt a lépcsőn? – hallottam egy meglepett női hangot.

Amikor felemeltem a fejem, a Cheesecake Factory szőke pincérnőjével találtam szemben magam, aki a múltkor hozott nekem egy másik hamburgert, és aki, közvetve bár, de bemutatott a Sáskaembernek.

-          Ne haragudj, - mondtam, miközben felálltam. – Csak nem tudtam, hol várakozhatnék. Még huszonöt perc van hátra nyolcig.

A csinos, szőke, kék szemű lány fürkésző tekintettel mért végig, kissé feszélyezve ezzel engem, úgyhogy lesütöttem a szemem.

-          Ismerjük egymást? – kérdezte.

-          Te cserélted ki a múltkor a hamburgeremet – feleltem.

-          Tényleg! Te reklamáltál a saláta miatt! És mi járatban vagy errefelé?

Haboztam.

-          Ran… öhm, látogatóba jöttem.

-          Pusztán a véletlen műve, hogy abban a házban vagy, ahol Sheldon Cooper is lakik, vagy direkt hozzá jöttél?

-          Nos… izé… hozzá jöttem.

-          De ma Halo este van!

-          Tudom. Azért vagyok itt. Sheldon hívott meg.

-          Ez érdekes! Te, mi lenne, ha a hátralévő időben felugranál hozzám, és mindent elmesélnél? vetette fel a pincérnő egy barátságos mosoly kíséretében. – Amúgy Penny vagyok, a fiúk szomszédja. Egy ideig jártam Leonarddal, szóval jól ismerem a srácokat. Éppen ezért mindet tudni akarok rólad meg Sheldonról!

Nem tudom pontosan, miért, de elmeséltem neki az egész történetet, pedig nem szokásom idegen emberek előtt megnyílni. Azonban Pennyben volt valami bizalomgerjesztő; talán az, hogy ismerte Sheldont, talán jobban is, mint szerette volna.

-          Ezek szerint te is kegyetlenségnek tartottad elmagyarázni neki, hogy a randi páros tevékenység? – vonta fel a szemöldökét a lány öt perccel később, hátradőlve türkizszínű kanapéján.

A másfélszobás lakásának a nappalijában voltunk; ő, mint említettem, a kanapén, én pedig fel-alá járkáltam az ajtó közelében. Nem igazán mertem beljebb lépni, egyrészt, mert nem tudtam, melyik a szoba legkevésbé huzatos sarka, ahonnan az ember belátja az egész lakást, mégsem süt a nap a szemébe. Másrészt meg azért, mert az ingatlant nagy valószínűséggel a Káosz uralta. Legalábbis erre következtettem a padlón és a bútorok karfáin heverő ruhák, a konyhában tornyosuló mosatlan edények, valamint a legalább egyhetes kínai kaja láttán, amely a radiátor közelében volt. Nem akartam tudni, hogyan került oda. Úgy véltem tehát, jobb a kaotikus birodalom határain kívül maradni.

-          Nem akartam elsietni a dolgokat, – mondtam. – Fogalmam sincs, hogy egyáltalán akarok-e valamit a Sás… Sheldontól, hiszen még alig ismerem.

-          Ha kedves az életed, nem is akarod jobban megismerni – dünnyögte Penny. – Nincs még egy olyan bogaras srác, mint ő.

-          Tudom, én is bogaras vagyok, de ő kétszeresen is az! És lenézi a bölcsészeket, amit igazságtalannak tartok, mert mi is ugyanolyan tudósok vagyunk, mint azok a kockafejű fizikusok! – fakadtam ki. – Ugyanakkor ő is szereti a vonatokat, és amikor a múltkor vegyianyag-tartalom szerint átrendeztük a tisztítószereket a szupermarketben, az egész kellemes volt – vallottam be.

-          Vegyianyag-tartalom szerint átrendezni a tisztítószereket? – visszhangozta Penny. – Fura hobbijaitok vannak. Mondjuk, mi mást várhatunk attól, aki rosttartalom szerint rakja sorba a gabonapelyheit? Én inkább vásárolok vagy ékszereket készítek.

-          Ezt nem hiszem el! – kiáltottam fel. – Nekem is ugyanígy vannak elrendezve! Azelőtt ABC-rendben voltak, aztán meg kalóriatartalom szerint, de mind a kettőt meguntam.

Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy Penny a szemét forgatja, és inkább arra koncentrálni, miért örülök annak, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki sorba rakja otthon a gabonapelyheit.

-          Nem ülsz le? – kérdezte Penny.

-          Á, nem – ráztam a fejem, - mert már csak öt percem van, és annyi idő nem lenne elég, hogy felmérjem, hol a legkisebb a huzat, honnan látom be az egész lakást úgy, hogy közben neked se kelljen teljesen kicsavarni magadat. De azért köszönöm.

-          Sheldon a zöld fotelben szokott ülni – mutatott Penny egy zöld-fehér kárpittal borított fotelre a konyhapult mellett, elnyomva egy „te jó isten” – sóhajt.

-          Nem ülhetek zöld dolgokra. Kihozza a fűallergiámat. Amolyan pszichés reakció – magyaráztam.

Ez tényleg így van; ezért nem mehetek olyan helyre, ahol zöld a szőnyeg. Ha még bolyhos is, végem van: olyankor tüsszögési rohamot kapok, a szemem megtelik könnyel, és be is dagad, így nem látok, mivel a kezem a szám előtt van, hogy ne köpködjek össze mindent, már csak a fülemre támaszkodhatok, ám alig hallok mást az egymást követő hapcik mellett.

-          Ti ketten egymásnak vagytok teremtve – jelentette ki Penny.