Ebben a részben megtudjuk, mi történt Sheldon és Sally első randevúján, amelyen nem csupán ők ketten vettek részt...
5.
Háromszor kopogtam be a 4/A lakás ajtaján, pontban nyolc órakor. Az alacsony, Beatles-hobbit keverék fogadott, és amint meglátott, először meglepődött, majd mézesmázos mosollyal az arcán franciául kezdett el karattyolni.
-Howard Wolowitz, - mutatkozott be némi bevezető szöveg után.
-Sally Jackson, - biccenttettem felé.
Erre megfogta a kezem, és a gusztustalan, meztelencsiga-szerű száját a kézfejemre nyomta. Azonnal hátrébb léptem vagy két lépést, miközben Victor Hugo anyanyelvén elküldtem a srácot melegebb éghajlatra. Addigra a Sáskaember másik barátja, egy alacsony, szemüveges, hullámos barna hajú fiatalember is csatlakozott hozzánk. Ő tűnt a legbizalomgerjesztőbbnek a társaságból.
-Ne haragudj Howardra, - mondta. – Mindig ilyen, de nem kell komolyan venni.
-Mi az, hogy nem kell komolyan venni?! – méltatlankodott az illető, de a szemüveges fiú elengedte ezt a füle mellett.
-Leonard Hofstadter vagyok, - nyújtott kezet -, kísérleti fizikus.
-Sally Jackson, leíró nyelvész – ráztam meg a felém nyújtott végtagot.
-Ülj le, - intett Leonard a kanapé felé. – Addig én szólok Sheldonnak.
-Használhatnám a fürdőszobát? – kérdeztem. Nem bírom elviselni mások nyálát a kezemen. Különösen az olyanokét nem, mint Howard Wolowitz.
-Ott van, szemben – mondta Leonard egy félig üvegezett ajtóra mutatva.
Amint beléptem, az első dolog, amit megláttam a periódusos rendszert ábrázoló zuhanyfüggöny volt. Periódusos rendszer! Fantasztikus! Az enyémen a latin főnévragozási paradigmák vannak, de hibásan, mert Taiwanban készült hamisítványt vettem, és azóta sem találtam jót. Pedig már reklamáltam a cégnek. Kétszer is.
Amikor visszatértem a könyvekkel és táblákkal teli nappaliba, a Sáskaember már ott ült a szoba közepén lévő barna bőrhuzatos kanapé jobb szélén, de érkezésemre felemelkedett onnan.
-Üdv, Sally, - mondta. – Remélem, felkészült a játékra. Howarddal lesz egy csapatban, én pedig Leonarddal szövetkezem.
Howarddal? Na ne! Mondanom sem kell, hogy az illető szeme azonnal felcsillant.
-Nekünk már megvan a saját taktikánk, – magyarázta Leonard -, és nem akarja, hogy más is megtudja, mi az.
Beletörődő sóhajt hallatva bólintottam. Volt egy olyan érzésem, hogy a titkos taktika a következő: Sheldon támadja az ellenfelet, amíg Leonard őt fedezi. A Sáskaember természeténél fogva nem fogadna el más taktikát.
-Igyekezzünk, emberek – mondta Sheldon, azzal felvett az asztalról egy játékkonzolt -, már nyolc óra öt perc van; fogy az időnk! Készen álltok? – Leonard bólintott, mire a Sáskaember felém fordult: - És maga?
-Én készen, ha Howard is – mondtam én. Ugye feltűnt, hogy egyes egyedül őt magáztam a társaságból?
-Én mindig készen állok, - közölte, erősen hangsúlyozva a „mindig” és az „állok” szavakat; mindezt azzal az émelyítő, „megmutatom-a-bélyeggyűjteményemet” mosollyal. Fúj!
Vettem egy mély levegőt, és a tévé képernyője felé fordítottam a figyelmemet. Egy űrhajót kellett irányítanom, amely fürgén cikázott a másik három között, próbálva kikerülni a piros és zöld színű lézersugarakat – a lövedékeket.
-Sally, lőj! Lőj! – kiáltotta Howard. – Nyomd meg a piros gombot! Vagy a kéket!
Eszem ágában sem volt lőni! Talán még nem említettem, de pacifista vagyok, olyannyira, hogy egyszer még egy háborúellenes tüntetésre is elmentem. Jelenleg a túlélés volt a célom, hogy ne találjanak el, aztán majd csak akkor lövök, ha nagyon muszáj.
Leonard egy fél percen belül kilőtt, s a hajómból csupán virtuális porszemek maradtak, amelyek aztán szétszóródtak a képernyőn.
-Ez az! – rikkantotta Sheldon diadalittasan. – De jó, hogy ma nem Penny jött!
-Ha az én szabályaim szerint játszanánk, most le kellene venned a felsődet, - mondta Howard, sokatmondó pillantást vetve a hosszú ujjú, barna pamutblúzomra.
Éreztem, hogy vér tolul a fejembe, és eláraszt a düh. Szerettem volna elkapni a nyakát, és addig szorongatni, amíg ki nem gúvad a szeme!
Béke van, Sally, béke van, nyugtattam magam, így a dühkitörés egyszerű kifakadásra módosult:
-Elhallgattatná valaki?!
-Hogyne – mondta Sheldon szívélyesen, majd megnyomta a piros gombot.
Ennek eredményeképpen Howard hajója is ezer meg ezer kicsi porszemmé lett a virtuális űrben. Vesztettünk.
-Sajnálom, Howard, - kértem bocsánatot a lógó orrú sráctól -, de egyszerűen nem bírom elviselni az udvarlási formáidat. Ne vedd sértésnek, de nem vagy az esetem.
-Te meg ne vedd sértésnek, de miért nem lőttél?
-Mert pacifista vagyok.
-Pacifista? De édes… - az arca megint kezdett ellágyulni, de aztán összeszedte magát: - Izé… annyira, hogy a piros gombot sem voltál képes megnyomni? Ez egy játék, Sally!
-Egy szúnyogot nem tudok lecsapni!
-Van egy ötletem: én felhagyok a flörtöléssel, ha te összeszeded magad, és megnyomod végre a piros gombot – ajánlotta. – Vagy a kéket. Na, mit szólsz?
Végül is, ez csak egy játék, gondoltam magamban. És talán sikerül eltalálnom a Sáskaembert.
-Rendben – bólintottam rá, mire Howard elvigyorodott.
-Kapok puszit?
-Nem hiszem, hogy szeretnéd hallani a választ – feleltem, miközben bevetettem a lehető leggyilkosabb pillantásomat.
Nahát! Ez nem is olyan borzalmas! Egészen belejöttem ebbe a lövöldözősdibe!
-Nesze! Nesze! Nesze!
Azzal a képernyőt egy szétrobbanó űrhajó fénye világította be. Elégedettség árasztott el ennek láttán. Valamiért jólesett virtuális űrhajókra lövöldözni; levezette a feszültséget. Annyira felszabadultam, hogy örömömben ugrándozni kezdtem a három fiú előtt.
-Sally, – szólított meg Howard síri hangon -, nem akarok ünneprontó lenni, de éppen most lőtted szét az én hajómat.
Úgy éreztem, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör hideg vízzel.
-Bocs, Howard.
-Bölcsészek, – dünnyögte Sheldon -, nem látják az erdőt a fától.
-Tessék?! – csattantam fel ennek hallatán. Az imént elpárolgott haragom egy pillanat alatt visszatért.
Hmm… mi is történik, ha megnyomom a kék gombot? - kérdeztem magamtól, majd megvontam a vállam, és megnyomtam. Erre egy hatalmas torpedó atomjaira bontotta Sheldon hajóját.
-Na, ki nem látja az erdőt a fától? – fordultam felé vigyorogva.
A Sáskaember válasz helyett összevonta a szemöldökét, két-két ujját a halántékára szorította, és szúrós tekintettel kezdett el bámulni, pislogás nélkül.
-Ohó, a jó öreg lézerszem-trükk! – állapítottam meg. – Akkor ezt nézze!
Azzal teljesen kifordulva önmagamból, úgy tettem, mintha egy pajzsot tartanék a kezemben.
-Nem számított a pajzsomra, Shedon!
-Hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe! – csapott a homlokára Leonard. – Aú!
-És még én vagyok a fura… - dünnyögte Howard.
-Ki kéri az utolsó pizzát? – kérdezte Leonard.
-Mi ez az udvariaskodás? – vonta fel a szemöldökét Sheldon. – Csak azért, mert vendégünk van, nem térhetünk el a bevett szokásainktól. Mondja, Sally, maga ismeri a „Kő-papír-olló-gyík-Spock” nevű játékot? – kérdezte tőlem.
Miután Howarddal kettő-egyre vertük Sheldont és Leonardot, befejeztük a játékot, és pizzát rendeltünk. Ott ültünk a kanapén és a két fotelben, előttünk az asztalon üres pizzásdobozok hevertek, és már csak a hawaii pizzából maradt egy szelet; azt próbáltuk eldönteni, kié legyen.
-Nem, még életemben nem hallottam róla – feleltem. – De gondolom, ez egyfajta kő-papír-olló, csak van benne gyík meg Spock.
-Valahogy úgy. De várjon, elmagyarázom, nagyon egyszerű: az olló elvágja a papírt, a papír befedi a követ, a kő összenyomja a gyíkot, a gyík megmérgezi Spockot, Spock összetöri az ollót, az olló lefejezi a gyíkot, a gyík megeszi a papírt, a papír feldönti Spockot, Spock elporlasztja a követ, és a kő széttöri az ollót.
Igen, kő-papír-olló Star Trek rajongóknak, állapítottam meg magamban, miközben bólogattam, hogy értem a szabályokat.
-Kő, papír, olló, gyík, Spock! – kiáltottuk mind a négyen egyszerre.
-Na ne! – nyögött fel Howard.
-Már megint? – így Leonard.
A három srác mind Spockot mutatott: vagyis rést nyitottak a középső és a gyűrűsujjuk között, ezzel imitálva Spock hegyes fülét.
-Sally! – szólt Sheldon síri hangon, le sem véve rólam a szemét. – Maga?
Én papírt mutattam, és a papír üti Spockot, ami azt jelentette, hogy én nyertem a pizzát! Nem bírtam megállni, hogy bele ne vigyorogjak a Sáskaember képébe.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire jól fogom érezni magam három ekkora kockafej társaságában, mint Leonard, Howard és Sheldon. Igen, még Howarddal és Sheldonnal is. Ezt meg is mondtam nekik, amikor már az ajtó túloldalán álltam, Sheldonnal szemben, aki kikísért.
-Köszönöm a randit, Sheldon – mondtam. – Nagyon jól éreztem magam.
-Leszámítva azt a pillanatot, hogy szétlőtte a hajómat, aztán elnyerte az utolsó szelet pizzát, én is. – mondta ő, a szokásos kimért modorában. – Viszlát, Sally.
-Viszlát, Sheldon. Sziasztok, fiúk! – integettem még be Howardnak és Leonardnak, mielőtt végleg távoztam volna a lakásból.
-Sheldon, azt mondta: randit? – hallottam még Howard hangját a csukott ajtó mögül. – Az páros tevékenység, nem?
AJÁNLOM AZ OLDALT
