Sheldon és Sally ismét randizni mennek; ezúttal tényleg.
7.
Még egyszer megnéztem magam a tükörben. Azt beszéltük meg a Sáskaemberrel, hogy az egyetemről megyünk el megnézni egy fizikai bemutatót.
Vagyis kísérleteket. A Sáskaemberrel.
Az egész valahogy nem indokolja a lábszárközépig érő, virágos szoknyát meg a hímzett fehér blúzt. Az extra fényvédős alapozóról meg a parfümről nem is beszélve.
Ránéztem az órámra: mindjárt fél hat. Mennem kellene.
Visszatértem az irodámba, majd ott a könyvespolchoz léptem. Tennyson vagy Beckett? Beckett vagy Tennyson?
Most komolyan könyvet akarok vinni a randimra? Hülye vagyok én? Nem, de sehova sem megyek könyv nélkül. Na jó, legyen Beckett. Ha másért nem, hát azért, mert az egész szituáció annyira abszurd, hogy erről akár ő is írhatott volna.
Begyömöszöltem a könyvet a fehér hímzett táskámba, majd ismét az órámra néztem. Kevesebb, mint egy perc volt hátra hatig.
Vettem egy nagy levegőt, és kinyitottam az ajtót. A küszöbön ott állt Sheldon Cooper kék ingben, sötétkék nadrágban és kötött pulóverben.
-Hello, Sheldon, - üdvözöltem mosolyogva.
-Sally, van egy rossz hírem, - jelentette be kifejezéstelen arccal.
Le ne mondja itt nekem a randit, mert akkor hiába nézek ki így! – gondoltam, és komolyan aggódni kezdtem.
-Mi az? – kérdeztem.
-A kísérlet elmarad, mert Taylor professzor influenzás lett. Ha nem akarjuk elkapni, jobb, ha a Természettudományi Kar közelébe sem megyünk, - mondta. – Márpedig én nem szeretnék megbetegedni.
-Sajnálom, - mondtam én -, és megértem; én sem szeretnék influenzás lenni. De akkor most…
-Elmehetnénk a vidámparkba, - vetette fel hirtelen. – Évek óta nem voltam ott.
Vidámparkba? Elkerekedett a szemem. Utoljára gimis koromban voltam ott, tizenkét évesen.
-A többiekkel nem mehetek, - folytatta. – Leonard hány a hullámvasúton, Koothrappali tériszonyos, Wolowitzot pedig kitiltották, mert egyszer fel akart szedni egy viaszbábut a szellemkastélyban.
-Ezt el tudom róla képzelni, - dünnyögtem.
-Nos, mit szól?
-Tőlem mehetünk.
Így kötöttünk ki a hullámvasutak, óriáskerekek és lufiárusok között. Mivel hétköznap délután volt, nem sokan tartózkodtak ott; gyakorlatilag pangott az egész. Olyannyira, hogy a gyümölcsfigurás és a teáscsészés körhinta felügyelői sakkozással múlatták az időt. De csak, amíg Sheldon oda nem ment hozzájuk, és nem közölte velük, hogy érdemesebb a futóval lépni a huszár helyett, aztán fogta magát, és egy gyaloggal mattot adott a csészés körhintásnak. Aki erre olyan csúnyán nézett ránk, hogy esélyét láttam egy újabb kitiltásnak a parkból.
-Remélem, nem akart felülni erre a körhintára, - mondta Sheldon, arcán önelégült kifejezéssel.
-Dehogy, már úgyis túlkoros vagyok az ilyesmihez, - ráztam a fejem.
Pedig gyerekkoromban ez volt a kedvenc játékom, folyton erre akartam felülni. Akárhányszor idejöttünk, vagy háromszor álltunk be ebbe a sorba Apával, aki nyilván borzasztóan unhatta az egészet, én viszont még egy kört akartam menni a teáskannában. Aztán még egyet.
Először az óriáskerékre mentünk, ahol egy kabinba kerültünk egy kisgyermekes anyukával. A három év körüli kisfiú lila fejjel bömbölt, az anyja pedig nem éppen kedves szavakkal próbálta megnyugtatni őt. Sheldonnal megszeppenten pislogtunk hol egymásra, hol Pasadena látképére. Ezután elhatároztuk, hogy a következő, amire felülünk valami olyan lesz, amelynek még csak a közelében sincsenek kisgyerekek. Így kerültünk arra a körhintára, amelyben az emberek körben állnak, odakötözik magukat a szerkezet falához, és a gép elkezd körbe-körbe pörögni, mint egy hatalmas centrifuga. Sok mindenre nem emlékszem belőle, csak hogy visítottam, mint a fába szorult féreg, és hogy a hajam egyszer Sheldon arcába csapódott.
Aztán jöttek a hullámvasutak. Mivel mind a ketten szeretjük a vonatokat, az összes olyan játékra felültünk, amelynek a nevében szerepelt ez a szó: kisvasút, szellemvasút, kukacvasút. Igen, kukacvasút. Egy barátságos kinézetű sárga hernyó szelvényeibe kell beülni, aztán az állatka keresztülmegy egy hatalmas almán. Sheldont alig akarták felengedni, mert túl magas volt. Le kellett húznia a fejét, amikor beértünk az almába, és ezért az egyik kiskölyök kinevette őt, mire a Sáskaember így szólt hozzá:
-Hé, öcsi, tudod, mi az a részecskegyorsító?
-Nem, - vont vállat a gyerek.
-Na, én a te korodban olyat építettem a szobámban – közölte Sheldon fölényesen.
-Na és? Nekem megvan a legújabb Lego-robot, és az magától mozog!
-Én Lego nélkül is csinálok mozgó robotot!
-De az biztos nem ad ki menő robothangokat! Mert az enyém igen!
-Nem, robothangokat nem ad ki, de beszél.
-Hiszi a piszi. De képzeld, az én biciklimen van villogó!
-Meg plusz két kerék hátul, - morogta a Sáskaember.
-És batmanes duda!
-Batmanes? Nekem sosem lehetett batmanes dudám! – fakadt ki a Sáskaember szomorúan.
Ez volt az a pont, ahol nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Szerencsére, mielőtt eljutottak volna az „én apukám erősebb!” „Nem is, mert az enyém!” – részhez, a kukacvasút elérte a végállomást.
A nagy hullámvasút előtt kis híján frászt kaptam, amikor megláttam, hogy a sín csinál egy hatalmas hurkot.
-Nyugodjon meg, Sally, nem fogunk kiesni, - közölte Sheldon kifejezéstelen arccal. – Igaz, hogy a szerelvény 130 kilométer per órás sebességre gyorsul, de mivel be leszünk kötve és a centrifugális erő amúgy is visszatart minket, az egész abszolút biztonságos.
A 130 kilométer per óra után nem igazán voltam képes felfogni, miről beszél, ugyanis szabályosan sokkos állapotba kerültem: a hajam alighanem égnek állt, és olyan sápadt lehettem, mint egy kísértet.
-Sheldon, - kezdtem bátortalanul -, megkérhetném egy szívességre?
-Milyen szívességet lehet kérni egy hullámvasúton? – vonta fel a szemöldökét a Sáskaember.
-Nem foghatnám a kezét, amíg odafent vagyunk?
Igen, tudom, nekem semmi sem szent, de nagyobb biztonságban érezném magam, ha valaki fogná a kezem. Egyébként meg, egy randevún voltunk, nem?
-Mi haszna lenne magának abból, ha én fognám a kezét? – kérdezte Sheldon. Láthatóan fogalma sem volt arról, mit jelent, ha valaki erre kér meg valakit.
-Biztonságot ad, Sheldon, - dünnyögtem.
-Hát nem is tudom. Nekem biztos nem, de ha magának ez segít, - vont vállat, azzal a kezem után nyúlt.
Azt hittem, izzadni fog a tenyere, és nyálkás lesz, meg csúszós, de kellemesen kellett csalódnom: puha és száraz keze volt, olyan emberé, aki használ kézkrémet. Amikor elindult a hullámvasút, megszorítottam a kezét, mert tényleg féltem, aztán ahogy egyre közeledtünk a hurokhoz, úgy az ujjaim egyre erősebben szorították az övéit. A végén már nem is tudtam eldönteni, hogy most azért ordít, mert a hullámvasúton mindenki azt csinálja, vagy azért, mert épp az imént törtem el az ujjait. A hurkon néhány másodperc alatt átmentünk, és semmi furcsát nem éreztem közben. Látni nem láttam, mert becsuktam a szemem, és csak akkor nyitottam ki, amikor a szerelvény lassítani kezdett.
-Nem is volt olyan vészes, - mondtam, és elengedtem Sheldon kezét, aki fájdalmas arcot vágva lenézett az ujjaira.
A hullámvasút után egy darabig csak sétáltunk – valahogy egyikünknek volt kedve felülni semmire, és alig szóltunk egymáshoz, amíg Sheldon észre nem vett egy vattacukorárust az egyik körhinta mellett.
-Sally, - kezdte, és úgy nézett rám, mint a kisgyerek az anyjára, amikor elmennek egy játékbolt mellett az utcán. – Veszünk vattacukrot?
-Részemről rendben, - mondtam én, de akkor megláttam a hatalmas kék táblát, amelyen ez állt: VATTA-CUKOR.
VATTA-CUKOR. Kötőjellel. Ezt nem hagyhattam annyiban.
-Elnézést, - szólítottam meg az árust, egy huszonéves, rágózó, orrpiercinges lányt -, de rosszul írták le a vattacukrot.
-He? – kérdezett vissza a lány flegmán.
-Rosszul írták rá a táblára, hogy vattacukor, - magyaráztam. – Tudja, vattacukor, nem pedig vatta-kötőjel-cukor! Egybe kell írni, mert jelentéssűrítő szerkezet: vattára emlékeztető cukor.
-Mi van?
-Ki kellene javítani a táblán a feliratot, - közöltem lassan, tagoltan. – A vattacukrot egybeírjuk, nem pedig kötőjellel.
-Én egy epreset kérek, - mondta Sheldon, aki ekkor ért oda, és láthatóan fogalma sem volt, miről beszélek éppen. – Maga milyet szeretne, Sally?
-Na, tűnés innen, - szólt ekkor az eladó, azzal megfordította a kis ablakban lógó „NYITVA” táblácskát, majd bezárta az ablakot.
-De… mi történt? – kérdezte a Sáskaember.
-Semmi különös, Sheldon, menjünk, - mondtam én. – Keressünk egy másik vattacukrost, egy olyat, amelyik le tudja írni, hogy vattacukor. – Azzal próbáltam finoman arrébb terelni a szomorú fizikust, ám ekkor észrevettem még valamit a táblán: - Ja, és a fahéjat egy j-vel írják! – kiáltottam még vissza, bár kétlem, hogy az eladó hallotta volna.
Végül találtunk egy másik vattacukorárust, akinél vettünk is vattacukrot, de az enyémet sajnos ki kellett dobni, mert megtámadták a darazsak, én meg érthető okokból egyet se akartam lenyelni közülük. Sheldon nagyon jóízűen fogyasztotta el a sajátját, nyámmogott is közben, és olyan arcot vágott, mint egy jóllakott óvodás.
Aztán visszakísért az egyetemig, ahol azt mondta:
-Köszönöm a randit, Sally, igazán kellemes volt.
-Én is köszönöm, Sheldon, - mondtam én. – Jól éreztem magam.
Néhány másodpercig csak álltunk ott, egymással szemben, egyikünk sem szólt; szerintem mind a ketten arra vártunk, hogy a másik csináljon valamit. Felmerült bennem, hogy talán adhatnék neki egy puszit, vagy ilyesmi, de nem tudom, nem ijesztené-e meg. Másrészről pedig ő a férfi, neki kellene kezdeményeznie, nem? Végül ő törte meg a csendet:
-Viszlát, Sally, - mondta, azzal kezet nyújtott.
-Viszlát, Sheldon, - ráztam meg a kezét, próbálva elrejteni csalódottságomat.
Igen, csalódtam, de nem tudom megmondani, miért. Talán, mert ha jól sikerül egy randi, akkor nem kézfogással köszönnek el az emberek. Ezt még én is tudom. Akkor ő most hazudott arról, hogy jól érezte magát?
Tudtommal ő nem az a hazudós fajta. De akkor mégis mit jelentett a kézfogás?
AJÁNLOM AZ OLDALT
