3.

Csináljunk sellőt!

Ez aztán az élet! – gondolta Tyrion Lannister, hátradőlve a nyugágyon. Reggel óta süttette a hasát a tengerparton, és elégedetten állapította meg, hogy egészen lebarnult. Nem szeretett délen halottfehéren mászkálni. Arcán halvány mosollyal figyelte a közelben labdázó, lengén öltözött dothraki lányokat. Egészen addig, amíg a kitömött bőrgolyó oda nem gurult hozzá.

-          Szándékosan ültetek pont ide? – kérdezte Vizes Morgan, az idegenvezető, aki a dothrakikkal együtt játszott.

-          Szándékosan játszotok pont itt? – vigyorgott rá a törpe, mire a lány hozzávágta a labdát.

-          Miért hagyod, hogy így viselkedjen veled? – kérdezte Ser Jorah Mormont, a dothrakik tolmácsa, miután Morgan hallótávolságon kívülre került.

Mindössze egy homokselyem nadrágban hevert a Tyrion melletti nyugágyon, kockázott gyümölcsöt eszegetve.

-          Mert még így is jobban tisztel, mint bárki mást ebben a szállodában – felelte a törpe könnyed hangon. – Én neveltem fel.

Ez még jobban meglepte Mormontot: a szemöldöke ráncos homloka közepéig szaladt.

-          Miért?

-          Belőled még soha nem tört fel az atyai ösztön?

Mormont keserűen elmosolyodott, majd a dothraki lányok felé fordult, és alaposan megnézte magának Morgant. Könnyű anyagból készült, halványzöld ruhát viselt, amely kiemelte a szeme színét, szalmaszőke haját vékony fonatok díszítették. Tyrion is őt figyelte: eszébe jutott az a kócos, zöld szemű kislány, aki a bordély kapujában megállította, hogy gyerekeknek tilos a bemenet.

-          Nem is hasonlít rád – állapította meg Mormont.

-          Egy szóval sem mondtam, hogy az én gyerekem – mutatott rá a törpe. – Csak azt, hogy én neveltem fel.

És jobban hasonlítunk, mint hinnéd, Ser Jorah, tette hozzá gondolatban.

-          Fura figura vagy – jelentette ki a lovag.

-          Mondták már.

Ekkor csatlakozott hozzájuk Khal Drogo, szemérmetlenül kevés ruhában, és leült Tyrion másik oldalára, egy harmadik nyugágyra. Egy kókuszdiót is hozott magával, amelyet letett maga elé a homokba, majd fogta a sarlóra emlékeztető fegyverét, amelyet ők arakhnak neveznek, s egyetlen csapással kettészelte a gyümölcsöt. Tyrion elkerekedett szemmel nézte, mert bár már hozzászokott a dothrakikhoz, még mindig voltak pillanatok, amikor a sikító frászt hozták rá. Drogo iménti mutatványa is ezek közé tartozott. A lóúr arcán valami mosolyféle futott át, majd dothraki nyelven mondott neki valamit, amiből Tyrion csak annyit értett meg: „mahrazh naqisat[1];” amely azt jelentette, kis ember. Ez volt az egyetlen kifejezés, amelyet tudott ezen a nyelven, ugyanis a lovasok legtöbbször így szólították.

-          Azt kérdezi, kéred-e a felét – fordította Mormont, s az arca arról árulkodott, hogy ez tulajdonképpen nem is kérdés. A khal nyilván nem osztja meg mindenkivel a kókuszdióját.

Tyrionnak nagy kő esett le a szívéről, hogy nem akarják levágni semmijét azzal a sarlóval. Rávigyorgott Drogóra, és elvette a felé nyújtott fél kókuszdiót. Egy darabig némán ültek, iszogatták a kókusztejet, és figyelték a labdázókat, akikhez időközben a khaleesi is csatlakozott, Viharbanszületett Daenerys a Targaryen-házból. Mígnem egyszer csak a kicsi és kövérkés Tommen herceg szaladt oda hozzájuk:

-          Tyrion bácsi, Tyrion bácsi, Joffreyt megcsípte egy medúza!

Momo távolról figyelte őket, ahogy szaladgálnak a parton, vagy a napernyő alatt ülve valamilyen táblás játékot játszanak. A Starkok. A nagybátyja azt mondta, ők Észak khaljai, hidegek és tiszteletparancsolóak; ám a fiú csak egy családot látott, amelyben semmi hidegség nem volt. Habár Stark úr első látásra ijesztőnek tűnt, ahogy a feleségével megjelent a vacsoránál. Nem mintha Momo megrémült volna tőlük – egy leendő vérlovag nem fél semmitől -, de érezte a belőlük áradó tekintélyt. Aztán alig öt perccel később már ott nevetgélt a gyerekeivel, mint egy… egy… Momo hirtelen nem tudta, milyen állathoz is hasonlítsa őt. A rémfarkas a címerük, legalábbis Jorah ezt mondta, ám Ned Stark nem erre emlékeztette őt. Drogo azt mondta, tisztelni kell őket, mert a lovak félnek tőlük. Tegnap is, amikor a két idősebb fiú arra sétált, és velük volt két rémfarkas (az egyik mint valami kísértet a fehér szőrével és a vörös szemével), a lovak nyugtalanok lettek.

A Starkok távolságtartóan viselkedtek velük, de udvariasan. Morgan azt mondta, nagyon jó emberek, mire Jorah csak horkantott, de ennél jobban nem fejtette ki a véleményét. Momo kedvelte Morgant, és sajnálta, hogy a lány most már nem idegenvezetőjük, bár ha tehette, előszeretettel időzött a társaságukban.

És akkor meglátta őt.

Nem először, hiszen miatta jött ide, mégis minden alkalommal, ahogy a szeme elé került, az egész bensője görcsbe rándult. Sansa. Azt hiszem, így hívják, gondolta. Nem értette a Közös Nyelvet, de a hallottakból ki tudta következtetni, hogy ez csak a neve lehet. Senki mást nem szólítottak így a Starkok közül.

Térdig felhúzott, homokszínű selyemruhában kagylót gyűjtött a vízben, Myrcella hercegnő társaságában, ám Momo meg se látta az aranyhajú kislányt, csak Sansára figyelt. Dús, vörösesbarna haja a vállára omlott, arcán, melyet alig ért még a nap, finom, udvarias mosoly ült, amely nevetésbe fordult, ahogy egy-egy hullám megcsiklandozta a lábát. Annyira gyönyörű és törékeny, mintha üvegből lenne, gondolta Momo, s eszébe jutottak azok a színes vázák, amelyeket a múltkor láttak a nyugati piacon.

Azt kívánta, bárcsak meg tudná szólítani, ám ez nem volt könnyű, mivel nem beszélték egymás nyelvét, azt pedig sejtette, hogy Sansa nem lenne elragadtatva a dothraki módszerektől. Ők nem udvariaskodnak, csak mennek, és elviszik; ha kell, megküzdenek a nőért. Ez megrémítené az északi lányt, ezt biztosra vette. Nem, őt nem lehet csak úgy elvinni. Sansa Starkot meg kell hódítani. Drogo biztos kinevetné, ha hallaná.

Ekkor egy éles hang szólt hozzá a Közös Nyelven, és a másik Stark-lány közeledett felé, aki leginkább egy macskára emlékeztette a fiút. Kistermetű és vékony, egyenes szálú, barna hajjal. Messze nem volt olyan szép, mint a nővére: kerek arcú, kerek orrú, és a szeme akkora, mint egy bagolynak. Momo bátran nézett vele szembe, s meglepetten vette észre a lány barátságos mosolyát.

-          Szervusz – mondta. Ezt még a fiú is értette.

-          Szervusz – felelte, aztán elszégyellte magát az akcentusa miatt.

-          Arya – folytatta a lány, magára mutogatva. – Arya.

A fiatal dothraki megértette, hogy most bemutatkoztak neki.

-          Momo – mondta.

Arya erre elvigyorodott, hadart valamit a Közös Nyelven, majd kézen fogta a fiút, és húzni kezdte a családja felé. Ám Momo nem jött; amennyire erősen csak tudta, megvetette a lábát a homokban. A lány visszafordult, s a kezével intett neki, hogy kövesse. Barátságos mosolyából Momo arra következtetett, nem fogják bántani. Ha mégis, meg tudja védeni magát. Így aztán követte Aryát.

-          Ez meg kicsoda? – kérdezte Havas Jon, amikor Arya visszatért hozzájuk.

-          Momónak hívják – felelte a lány. – Dothraki.

-          Azt én is látom – mondta a fiú végigmérve az idegent, majd egy halvány mosolyra húzta a száját.

-          A testvéreim – fordult Arya Momóhoz. – Jon, Robb, Bran és Rickon – mutatta be a fiúkat -, ő Hodor, az istállófiúnk…

-          Hodor – biccentett a hatalmas termetű férfi, aki csupán ezt az egy szót ismerte, de senki nem tudta, mit jelenthet.

-          És Jory Cassel, a testőrség kapitánya – fejezte be Arya az ismertetést a barna hajú, borostás férfira mutatva, akinek már csak a feje látszott ki a homokból.

-          Üdv – szólt az említett, s Arya nem bírta nevetés nélkül megállni, amikor ránézett Momo döbbent arcára.

Szegény fiú bizonyára el sem tudta képzelni, mit követhetett el ez a szerencsétlen, hogy állig be kellett temetni, azt pedig még kevésbé érhette fel ésszel, miért vigyorog közben. A lány szerette volna elmagyarázni, hogy fogadtak reggel, és Jory veszített, ezért kellett betemetni, ám úgy vélte, ezt kézzel-lábbal képtelenség lenne elmutogatni, szóban meg hiába mondaná, a fiú nem értené meg.

-          Kész! – kiáltott fel Rickon diadalittasan, miután az utolsó marék homokot is a dombocskára tapasztotta.

-          Hodor! – értett egyet az istállófiú.

Robb és Jon elégedetten szemlélték művüket, s kaján vigyoruk okot adott Jorynak azt gondolni: megpróbáltatásai ezzel még nem értek véget. Arya látta, hogy nyel egy nagyot.

-          Na, mit rajzoljunk rá? – nézett Robb a féltestvérére.

-          Ne valami ízléstelenséget, mert nemes anyád a végén még meg talál botránkozni – felelte Jon.

-          Meg mert kisgyerekek is vannak itt! – vágott vissza Anya a napernyő alól. – A lányokról nem is beszélve.

Aryát annyira nem zavarta volna; hallotta már a fiúkat disznó vicceket mesélni, igaz, nem mindegyiket értette, amelyeket meg igen, azokon gyakran háborodott fel – ilyenkor dacosan lehülyézte a bátyjait, majd mindezt nyomatékosítandó, hozzájuk vágott valamit.

Jon sosem volt túl jóban Anyával, fattyú lévén, most viszont azért viselkedett vele így, mert egy ágyban kellett aludnia Theonnal, s ezt Anyának köszönhette, aki összeállította a szobabeosztást. Nem csodálom, gondolta Arya. Ha nekem kéne Theonnal egy ágyban aludnom, én is fújnék rá.

-          Csináljunk sellőt! – javasolta Bran.

Még mielőtt eljöttek Deresből, Öreg Nan mesélt nekik a sellőkről, a halfarkú emberekről, akik énekükkel csapdába csalják a tengerészeket. Csak nőket említett, de a gyerekek úgy gondolták, lennie kell férfi sellőknek is. Ha nem, akkor Jory lesz az első hablegény, gondolta Arya mosolyogva, azzal egy marék homokot tapasztott a testőrkapitány készülő halfarkához.

Feltűnt neki, hogy Momót már nem köti le a homokozás; valami másra figyelt. Jobban mondva, valaki másra. A dothraki fiú ugyanis le sem vette a szemét a kagylót szedegető Sansáról. Nem érdemes foglalkozni vele, akarta mondani Arya, abba az elkényeztetett, undok Joffreyba szerelmes. Ahogy elnézte a fiút, semmi olyasmit nem talált rajta, ami csak egy kicsit is emlékeztette volna a hercegre: magas volt és vékony, ennek ellenére azonban nagyon is edzettnek látszott. Sötétbarna haja göndör fürtökben tekeredett a homlokára, mely alatt mandulavágású szemek ültek, sötétek, mint a barna sör, amelyet Apa ivott tegnap a vacsorához. Csupán egy homokselyem nadrágot viselt, széles bőrövvel, amelyre egy kis tőrt csatolt.

Rettenthetetlennek kellene lennie, gondolta Arya, mégis látott a vonásaiban valamiféle, a dothrakiktól nagyon idegen lágyságot. Bár tudta, a fiúnak semmi esélye nincs Sansánál, a lány jobban örült volna, ha a nővére szíve inkább felé húz, mint Joffrey felé. Sokkal rokonszenvesebbnek találta a fiatal dothrakit, mint a király fiát.

Aki éppen ordítva vánszorgott a partra. Sansa azonnal eldobta a kagylóit, és rohant hozzá.

-          Megcsípett! – nyöszörögte Joffrey. – Nagyon fáj!

Most már mindenki őt nézte, a herceg pedig a homokban fetrengett és jajgatott.

-          Drága hercegem, mi csípett meg? – guggolt le mellé Sansa, felé nyújtva a kezét. Arya úgy érezte, mindjárt elhányja magát.

-          Hagyj békén! – lökte félre Joffrey.

Arya dühös fújtatást hallott a háta mögül. Momo már-már azon volt, hogy a hercegnek rontson, amiért fellökte Sansát, de Robb és Jon visszafogta.

-          Ez bizony egy medúza volt – állapította meg Syrio Forel, Braavos Első Kardja, a Hotel Westerosban úszó- és táncmester, valamint programszervező.

Tommen herceg ennek hallatán futásnak eredt, és Arya hallotta, amint a nagybátyja, az Ördögfióka után kiabál. Syrio pedig, ahogy egy jó tanárhoz illik, azonnal a gyerekekhez fordult: Rickonhoz, Branhoz, Myrcellához és hozzá, ám a kérdés igazából mindenkinek szólt:

-          Na, ki tudja megmondani, mi a teendő, ha valakit megcsíp egy medúza? – kérdezte, azzal az erős braavosi akcentusával, amelyet Arya úgy szeretett.

Bran és Rickon összenéztek, és kitört belőlük a nevetés, Myrcella hercegnő elpirult, s Arya még hátulról is hallott egy elfojtott kacagásnak megfelelő nyikkanást, ahol Robb és Jon álltak. Neki hirtelen nem jutott eszébe, mit kell csinálni, ezért kérdőn nézett a bátyjaira.

-          Akármi legyen is az, én szívesen megteszem a hercegemért! – ajánlkozott Sansa színpadiasan.

Jon ennek hallatán felhorkant, de gyorsan ráharapott rángatózó szájára, és Arya látta, hogy vörösödik a feje. Apa csúnyán nézett rá, ám a lány nem tudta nem észrevenni a bujkáló mosolyt a bajsza alatt.

-          Azt elhiszem, kis hölgy, de ha ezt megtennéd, még apád is elájulna! – mondta Syrio, és már ő is majdnem nevetett. – De igazán nemes dolog áldozatkésznek lenni azért, akit szeretünk – tette hozzá, látva Sansa lefelé görbülő száját, és ahogy a lány arcát elönti a pír.

Ekkor Aryának is beugrott, mi a teendő medúzacsípés esetén, s a szája elé kellett kapnia a kezét, nehogy felnevessen. Nem csak Sansa áldozatkész viselkedésén, hanem a kezelés mikéntjén is. Alig várta már, hogy lássa.

-          Akad-e olyan bátor férfiú Westerosban, aki ezt meg merné tenni? – kérdezte Syrio.

-          Ne komédiázz, Forel, mert a fejedet veszem! – nyöszörögte Joffrey.

-          Szerintem kettőtök közül te vagy az, aki komédiázik – mondta Tyrion Lannister, aki ekkorra ért oda Tommen herceggel. – Nem fáj az annyira.

-          Deee… jaj, bácsikám…

-          Syrio, majd én megteszem, amit meg kell tenni – fordult a törpe a braavosihoz. – A családomról van szó.

A táncmester bólintott, majd félreállt.

-          A hölgyeket arra kérem, forduljanak el – folytatta Lannister tettetett komolysággal. – Nem szeretném, ha szemérmetlennek tartanának.

-          Mit akarsz csinálni, uram? – kérdezte Sansa aggódva.

-          Akit megcsíp a medúza, azt le kell pisálni – felelte a törpe. – Már bocsánat a kifejezésért.

Sansa elpirult, és Anyához szaladt, aki engedelmesen nem nézett a földön fetrengő Joffrey felé, Arya azonban nem akarta kihagyni ezt a pillanatot, illem ide vagy oda. Apa sejtette ezt, és jelzett a bátyjainak, mire Jon befogta a szemét. A lány két kézzel próbálta a fiú ujjait lefejteni az arcáról – sikertelenül, ráadásul még megharapni sem tudta. Azonban, mivel mégiscsak Jonról volt szó, a fiú rést nyitott két ujja között, így Arya látta, amint Tyrion a nadrágja zsinórjaival babrál, de mivel a törpe pont háttal állt neki, ez volt minden.

Megalázó lehetett Joffreynak, gondolta Arya, pláne ennyi ember előtt. De egyáltalán nem sajnálta őt; megérdemelte. Minden gonoszsága legenyhébb büntetése, hogy a nagybátyja lepisili az egész Stark-família meg egy fiatal dothraki szeme láttára, vélte a lány, de kezdetnek megteszi.

Leona Tyrell céltalanul bóklászott a Hotel Westeros folyosóin. Elveszettnek érezte magát a kőfalak között, amelyek borostyánszínben tündököltek, ahogy az alkonyi nap besütött az ablakokon. Tizennégy éves volt, Ser Loras Tyrell, a Viráglovag unokatestvére, és azért küldték ide Égikertből, hogy szeretett rokonával lehessen, ám a szépségéről és ügyességéről híres lovag mindössze annyi időt töltött vele, amíg felkísérte a harmadik emeleti szobájába. Aztán már ment is vissza Lord Renlyhez, mondván, hogy fontos megbeszélnivalójuk akadt. Leona eddig kedvelte a legifjabb Baratheont, mert mindig olyan jólöltözött volt, ám most gyűlölte őt.

Társaságra vágyott, azonban a szállodavezetőt nem akarta ez ügyben megkeresni, mert őt sem kedvelte túlzottan. Lord Poszáta mézesmázos mosolya nem gerjesztett benne elég bizalmat ehhez. A köpenyét összefogó madaras tű miatt nevezte így, és egyébként sem jutott eszébe, hogy hívják.

Ráadásul az imént találkozott össze egy kopasz, púderezett arcú emberrel, aki hangtalanul járt, és magas, suttogó hangon beszélt. S ha ez még nem lett volna elég, már tudta, ki ő, honnan jött, illetve kik a szülei, pedig még csak aznap délután érkezett. Lord Varysként mutatkozott be, és Leona eldöntötte, hogy soha többé nem akar vele találkozni. Kirázta a hideg, ha csak eszébe jutott.

Szórakozottan a füle mögé simított egy sötétvörös hajtincset, majd továbbsétált a folyosón. Ami ezután történt, azt maga sem hitte el: egy hatalmas, szőrös, fekete szörnyeteg rohant felé, és a következő pillanatban már hanyatt feküdt a földön. A szíve majd’ kiugrott a helyéről.

-          Borzaskutya! – hallott egy dühös gyerekhangot. – Azonnal hozzám!

Borzaskutya? Hogy lehet így elnevezni egy ilyen bestiát? – tűnődött Leona.

-          Nem esett bajod? – kérdezte tőle egy lágy hang.

A lány felült; a feneke fájt egy kicsit az eséstől, de ettől és az ijedtségtől eltekintve semmi baja nem volt. A hang gazdája a kezét nyújtotta neki. Sápatag, kék szemű, göndör barnásvörös hajú fiú, aki barátságosan mosolygott rá.

Leona Tyrell úgy érezte, megtalálta a tökéletes férfit.